24. Felelősség

Mosoooolyt! :) Itt lenne a 24. rész, amiért kétszer is bocsánatot kérek...Az első ok : bocsiiii, hogy ilyen piszok későn hoztam! A második pedig: bocsiii, hogy ennyire rövid lett. Van egy kis problémám, az egész őszi szünetben Ukrajnában leszek, mivel a nagypapám ott él és megyek hozzá. Nagyon örülök neki de, mivel ott nincs internet ezért nem tudok jelentkezni. Talán még ki tudok magamból préselni egy jó kis izgis részt addig. :) Ui.: Köszönöm az ihletet egy jó barátnőmnek:) éds a mások blogom, csak a következő részben mutatom meg :p    smileeeee 

 2 héttel később*

Mosolyogva battyogtam a munkahelyemre, ami egy utcával arrébb volt. Nem kell itt egy komoly épületre gondolni, amiben sok az alkalmazott és gyökerek a főnökök. Ugyan. Az én munkahelyem egy családi ház konyhaasztala volt, ahol korrepetáltam történelemből a tőlem egy évvel fiatalabb Lucast, aki most fog vizsgázni.

Az utcán halkan kopogtam, és minden pillanatban megremegtem, mivel nem éreztem magam biztonságban, a magas sarkúmban. Nagyokat mosolyogtam magamban, miközben meg-meg botlottam és a halálos hasra esés küszöbéből pattantam vissza. Fülemben a fülhallgatóm diktálta az ütemet lábam mozgásának. Hatalmas vigyorral kopogtattam be az ajtón, ami rögtön nyílt is és egy kedves arc mosolygott rám.

-          Jó reggelt. – köszöntöttem tanítványom. – Egyedül? – érdeklődtem a szülei honlétéről.

-          Neked is, elutaztak hétvégére. – vigyorodott el és le is telepedtünk a megszokott helyünkre.

-          Nos, akkor. – vágtam bele a közepébe. – 1707?

-          Egyesülési törvény. – bólintott a fiú magabiztosan.

-          Kitűnő. – mosolyogtam elismerően.

Lucassal egy és fél óra alatt végeztem, majd haza vettem az irányt. Tökéletesen megfelel nekem ez a munka. Havonta ideadják az órák árát. Hetente kétszer korrepetálom Lucast szóval egy hónapban 8 órát fizetnek ki nekem. A lányok közül csak nekem volt szükséges munka után nézni, mivel Reachel édesapja támogatja a lányát elég bőkezűen, szóval neki nincs ezzel problémája. Saranak pedig a bátyja fizeti a lány kisebb-nagyobb kiadásait. Így csak én maradtam. De én nem kötelezem anyát, hogy több pénzt küldjön nekem, mint amit tud. Egészen jól esik, amúgy is az a tudat, hogy magamat látom el (félig meddig).

Gondolataim közepett haza is értem. Otthon síri csend volt és nyugalom. Csak egy valaki szaladt felém lihegve, nyál csorgatva és omlott a lábaimra. Hatalmas szemeit rám szegezte és édesen nyüszített, így tudatva velem, hogy nagyon örül az érkezésemnek.

-          Nyugi prücsök. – cirógattam meg a kis szőrös kobakot. Válaszul csak egy vakkantást kaptam, amit ha hiszitek, ha nem, átfordítottam a saját nyelvemre és úgy folytattam a társalgást.

-          Én is szeretlek. – hajoltam most már le a lábaim előtt ugra-bugráló Bilihez, akinek ezen a hétvégén én vagyok a bébiszittere, mert a fiúk elutaztak egy koncertre Bristol-ba, így én felügyelem a kutyut.

Reachel Nathannel van valami jótékonysági koncerten, Sara pedig Harryvel ment el üdülni. Egyedül egy kutya társaságában néha az emberre rátör az állati ösztön és meglepődik a saját viselkedésén is. Én akkor döbbentem le magamon, amikor délután azon kaptam magam, hogy egy pokróc van a számban, velem szembe Bili és erősen húzom a textilt négykézláb a földön. Elengedtem a fogammal a pokrócot és hagytam Bilit érvényesülni. Pislogtam egy párat, majd magamon is elcsodálkozva ültem a földön és nevettem. Bili hajlamos ideggombóccá változni és addig lihegni körülöttem ameddig, ki nem viszem sétálni. Most is így volt, felkaptam Bilit és együtt mentünk kiszellőztetni a fejünket.

Bili (uraság) idősebben

Felkaptam valami lengét, azaz egy pöttyös inget vagy inkább blúznak nevezném egy farmer felsővel, és egy barna csőfarmerrel. Hajamat nem fogtam össze, hanem hagytam, hogy a mai szeles és kissé hideg időben a vállamra omoljon.

Bili igazán udvariatlan a környezetével. Nem igazán, gondolkozik, mielőtt bármit is tenne. Körülbelül 5 percenként pisilt, maga alá a járdára. Így a mellettünk elhaladó futók, sima hazafelé tartó emberek vagy épp gyerekek nagyokat lépve kerülték ki a tócsát, amit Bili maga után hagyott. Kissé kellemetlenül éreztem magam. Ezek után következett csak a fekete leves. Az illedelmes emberek egy kis zacskóval felszedik a kutyájuk után a piszkukat, de én nem voltam rá képes. Minden érvet felvetettem, hogy miért is nem fogok hozzányúlni ’ahoz’. Első: mert Bili nem is az én kutyám, én csak egy dadus vagyok, kettő: a kezem jóval nagyobb, mint az a nyavalyás zacskó, amivel fel kéne vennem, három: túl messze volt a kuka, ahhoz, hogy képes legyek akkora távolságot megtenni kutya kakival a kezemben. Szóval mondhatni pofátlan módon slattyogtam el a piszok mellett és mintha mi sem történt volna haladtam tovább Bilivel az oldalamon.

-          Igen, tessék?- szóltam bele kedvesen a telefonomba.

 -          Megismersz? – kérdezte egy ismerős hang. - Vagy mutatkozzak be?!

-          Kérlek, mert jaaaj, hát nem ugrik be, hogy ki vagy. – viccelődtem a telefonpartneremmel.

-          Ugyan kérlek! Edward Cullen vagyok! Engem mindenki ismer. – köhögött egyet a telefonba a kis majom akivel épp beszéltem.

-          Én pedig Bella. Ismerjük mi egymást? – kérdeztem félig nevetve félig pedig komolyan.

-          Helló! Jacob vagyok . – dörmögött a telefonba egy újabb hang. Nem bírtam ki nevetés nélkül így visszatérve a valóságba szóltam a telefonba.

-          Harry! Add vissza Louisnak. – nevettem.  

-          Na, édes! –tért vissza Lou hozzám. – Csak gondoltam megérdeklődöm, hogy bírod egyedül.

-          Nem vagyok egyedül! Bili itt van velem! – nevettem újra, és leültem egy parki padra, Bili pórázát pedig ráakasztottam egy oszlopra, ami rögtön a pad mellett volt.

-          Tudom. Hiányzol! – suttogta Louis sejtelmesen a telefonba.

-          Holnap. Nem sok idő. – mosolyogtam, de sajnos Louis ezt nem láthatta.

-          Ezekkel? Ezekkel fél óra is rohadt sok idő! – háborodott fel erősen Lou.

-          Mit művelnek?

-          Harry és Sara nyáladzik, mint valami szökőkút, kész szerencse, hogy nem falják fel egymást. Niall rájött, hogy Bristol-ban sokkal finomabb a Fish and Chips, mint Londonban bárhol… szerintem már tudod, hogy mire gondolok. Nem lehet úgy elmenni egy bolt előtt, hogy nem akarná megkóstolni a Fish and Chips-üket!!! Zayn új tetkót nézett ki magának. Ha engem kérdezel, akkor előbb tetováltatnám magamra az anyósom nevét, mint amit ő akar… - krákogott, én pedig elnevettem magam. – Liam az egyetlen akiben rátaláltam a normálisságra.

-          Ne csak minket szidj tökfej. – kiáltott Loura Niall, amit épp, hogy csak halottam. – Na add csak ide! – mondta Niall, és gondolom kiszedte Louis kezéből a telefont.

-          Szervusz Bébiszitter. – üdvözölt. – Csak egy kis tájékoztatást adok arról, hogy Louis össze-vissza vásárol. Ne akarod tudni, hogy mit vett neked. Fehérneműt… Tangát!!! – üvöltött Niall.

-          Niall kuss! – ordította Louis. – Ne higgy neki! – mondta fulladozva.

-          Ne aggódj. – röhögtem bele a telefonba. – Nem hiszek senkinek. Le kell tennem, mert Bilivel épp sétálunk. Holnapig küldök egy nagy puszit.

-          Csak puszit? – kérdezte Lou, és közben hadakozott Niallel, aki vissza akarta kapni a telefont, amit előbb Louis kivett a kezéből.

-          Cupp. – cuppantottam a telefonba, majd letettem.

Még egy kis ideig vigyorogtam magamban. Gondolkodtam azon, amit Lou mondott, meg azon is amit Niall. Tanga? Most komolyan? Hirtelen eszembe jutott, hogy túl nagy a nyugalom és, hogy én nem egyedül vagyok. Bili! Te jó ég!

-          Bili!!! – ordítottam, ha jobban belegondolok akkor jogos volt az emberek vizslató pillantása, mert nem épp egy tipikus „nevet” kiabáltam.- Bili! –ismételtem meg magam. Nem láttam sehol. Nem volt ott ahol hagytam. Eltűnt!! Megállt bennem az ütő és, mintha valaki jó erősen tarkón csapott volna kezdtem remegni. Elvesztettem Niall és Zayn kutyáját …