19. Jó és rossz egyben ...

Mosooolyt! Neharagudjatok, hogy ilyen sokkára hozom a részeket, de nagyon elcsúsztam a dolgokkal... Kicsit gyengébbek is a részek, de igyekszem rajta javítani:))) Tudom, hogy már mondtam de elmondodm még szerintem egy párszor:D ha olvassátok légszi iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, mert nagyon jó lenne ha gyűlnétek! Következő részt 7 tetszik és 3 komi után hozok:))) smileeeee 

Szerettem volna mindent jónak és helyesnek érezni magam körül. Úgy dönteni, hogy a végeredmény mindig jó legyen. Mindenkit a környezetemben elfogadni olyannak amilyen. De mint általában sok jó dolgot egyre több rossz követ. De egyszer majd jön egy újabb boldogsághullám, ami újra feltölti az embert, és addig szívja le a pozitív energiáit ameddig nem jön az újabb hullámzás. Nálam itt ért véget a pozitív energia gyűjtése és megkezdődött a nehéz időszak…

Reggel álmosan bandukoltam le a lépcsőn, ami annyira meredeknek bizonyult, hogy a végén meg is csúsztam, és ennek következtében a fenekem a földdel érintkezett és sajgott. Fancsali képpel csináltam magamnak egy kis frissítőt, hogy nehogy álló helyembe elaludjak. A hétvége teljesen leszívott. Rám fér egy kis pihenő!

Magamban tervezgettem a mai napot, amikor megcsörrent az otthoni telefon, amit csak akkor használunk, hogyha valaki olyan hív, aki vagy szerelő, vagy valami ultra idegen. Gyorsan felvettem, hogy nehogy a többiek felkeljenek erre a szörnyű zajra.

-          Igen, tessék? – kérdeztem rögtön.

-          Szervusz, Julia. – köszöntött egy férfihang a vonal túloldalán. Ismerős volt. Sőt, ismertem is.

-          Szia, apa. – mondtam elcsukló hangon.

-          Nem beszélgetni hívtalak, csak szeretném elmondani, hogy holnap érkezem délben Londonba.

-          Mi? – hökkentem meg. – Holnap? Nem úgy volt, hogy mégsem jössz?  Nem gondolod, hogy talán előbb kellett volna erről szólni nekem? – kérdeztem tőle értetlen kissé dühös hangon.

-          Ne haragudj drágám, de nem volt időm. – válaszolt kedves, bűnbánó hangon. Nem hatott meg! Időbeosztás ide vagy oda, de nem egy nappal az érkezése előtt kell szólni!

-           Hát én nem is tudom… - kezdett kattogni az agyam. – Matt ma megy vissza Doncasterbe anyához.

-          Én erről nem tudok! Anyád azt mondta, hogy majd csak egy hét múlva megy haza a bátyád! – háborodott fel apa.

-          Na, figyelj! Anya már nyár eleje óta egyedül van otthon. Matt pedig már bő 3 hete itt van Londonban! Senki nem fog hozzád igazodni, mert neked hirtelen az eszedbe jutottunk így két és fél év után! – emeltem meg a hangom ingerülten.

-          Jól van, majd megbeszélem anyáddal. – zárta le a témát, majd elköszönt.

Idegesen kortyoltam bele a teámba és az erős fejfájással kínlódtam, amit ez a reggeli malőr okozott. Sosem  volt felhőtlen kapcsolatom apával, se Mattnek. Volt már olyan is amikor elfelejtette a szülinapunkat, vagy Karácsony után egy héttel hívott fel, hogy „Boldog Szentestét gyerekek!” . Igazi mintaapuka!

   Egy órával később*

Már mindenki fent sertepertélt Reachel, Timo ruháit és egyéb holmijait pakolászta a fiú segítségével. Mattnek nem mondtam apát, azt, hogy jön, mivel pontosan tudom, hogy mennyire haragszik rá, és hogy látni sem akarja. Szóval inkább nem mondtam el neki. Lehet, hogy rosszul tettem, de nem volt jobb ötletem.

Összepakoltuk a srácokat, majd a fiúk elköszöntek a depressziós Saratól majd elindultunk a vonatállomásra. Ott fájó búcsút vettünk Reaval testvéreinktől, akik, mintha már vágytak volna vissza Doncasterbe. Valahogy együtt éreztem velük. Hiányzik, minden, ami régen volt. De nem, gondolkodom ilyen dolgokon, mert azzal csak a saját kedvem tiporom el.

Visszaérve a házba, Reaval tehetetlenek voltunk. Sara egy nagy pokróccal körbetekerte magát és a TV előtt, valami szörnyű filmet nézett könnyes szemekkel.

-          Mi a bánatot művelsz? – állt meg Rea Sara előtt csípőre tett kezekkel.

-          Hát… Nézem ezt a filmet. – dugta ki a takaró alól az ujját és lebiggyesztett ajkakkal a TV-re bökött.

-          Ez nem film! – kiáltotta el magát Reachel. – Fernanda? Lorenzo? – meresztgette a nagy barna szemeit.

-          Jó. – kapcsolta ki a TV-t Sara. – Akkor, ha nem nézhetem az Érzelmek válságát…- mondta, de nem bírtam ki nevetés nélkül. Hangosan hahotáztam, mire mind a ketten értetlenül néztek rám.

-          Érzelmek válsága… Értitek? – nevettem még mindig rájuk, de nem vették a lapot.  – Mindegy…

-          Szóval, mit tegyünk az érdekében, hogy felvidulj? – kérdezte tetetett kedvességgel Rea.

-          Szőke. – mondta egyszerűen Sara.

-          He? – néztem rá és jobb szemöldököm felhúztam.

-          Szőke akarok lenni…

-          Hah. Már az vagy. – piszkálódott Rea.

-          Nem! Amúgy, köszi. – húzta el a száját Sara és nem túl együtt érzőn Reara nézett. – Azt szeretném, ha befestenénk a hajamat szőkére.

-          Mi van??? – néztünk mind a ketten rá és nem értettünk mit akar ezzel.

-          Lányok. Már régen szeretnék szőke hajat. – kezdte simogatni hosszú barna, akarom mondani, világos barna fürtjeit.

-          Oké. De! Csak színezzük és nem festjük, rendben? – öleltem át.

Így telt a délelőttünk… Gyorsan leszaladtam a közeli boltba két szőke színezőért és nekiláttunk egy egészséges barna hajtömeg tönkretételéhez. Vagyis az átalakításához. Arra számítottam, hogy ultra bénán fog majd festeni, de tévedtem. Eszméletlenül jól állt neki! Reachelel csak néztük a szőkésbarna barátnőnk és büszkék voltunk, hogy ilyen jól sikerült a művünk.

Sara is elismerte a munkánk és mintha fel is dobta volna, hogy kicsit megújjult a külseje. Majd arra leszek kíváncsi, hogy Harrynek ez, hogy fog tetszeni. Apropó Harry! Még mindig nem tisztázták egymással, hogy mi is történt, vagy mi legyen. Ezzel csak maguknak ártanak, mivel Sara örlődik, Harry pedig szenved mivel teljese összezavarodott.

Reachelnek ma randija lesz Nathannel megint. Nem ismeri be de már járnak, amit onnan tudok, hogy amint hazaértünk, rögtön helyzetjelentést adott Nathnek, aki tegnap hajnali 3 óra körül még beköszönt. Köszönt Saranak, Timonak, Mattnek és nekem. Csókot pedig csak Reanak adott, nekünk nem… A kis piszkos!! ( : D )

-          Menjünk valamerre… - húzogattam a számat.

-          Benézünk a srácokhoz? – kérdezte Rea.

-          Ömm, én akkor inkább nem megyek. – vakargatta meg a tarkóját Sara.

Nem szerettük volna kényszeríteni semmire, így Reaval gyorsan felöltöztünk és elindultunk a srácokhoz. Útközben kiélveztük a barátságunk fő erényét, az őszinteséget! Olyanok voltunk egymásnak, mint egy napló. Éppen ezért, Reachel elmondta, hogy belezúgott Nathanbe és, hogy igen! Igen, már járnak. Nagyon örültem a dolognak kettőjük közt, bár Nath nem igazán lóg csak velem… Hanem inkább már velünk.

Óvatosan kopogtattunk az ajtón, mivel nem tudhattuk, hogy a srácok mit művelnek… Nem gondolok én itt semmi rosszra, csak ma még nem beszéltünk velük, én sem Louissal. Szóval egy betűt sem halottunk róluk. Szépen lassan nyílt az ajtó és egy nyúzott arcú Liam próbált magára erőltetni egy mosolyt.

-          Sziasztok. – köszönt eltorzult hangon Liam.

-          Ömm, mi történt? – néztem nagyot amikor beléptem a házba, és még semmi sem volt elpakolva a kirándulás óta.

-          Zayn és Niall mindenkire ráragasztotta a betegséget. – tüsszentett egyet, majd csillogó szemekkel nézett ránk. – Sara merre van?

-          Nem jött, tudod, még nem tisztáztak Harryvel semmit. – vakargattam a homlokom.

-          Harry nem nagyon fog kimozdulni, láza van. – pattogott le a lépcsőn Niall. – Amúgy, sziasztok. – köhintett egyet.

-          Louis? – néztem fel a lépcsőn.

-          Menj! Nézd meg! Ő is a szenvedési stádiumban van. – bökött a fejével a lépcsők felé Niall. így fogtam magam és elindultam Lou szobája felé.

Útközben halottam pár köhögést tüsszentést, majd hirtelen kicsapódott előttem egy ajtó, ami a szó szoros értelmében úgy fejbe vágott, hogy dobtam egy hátast. Fejem a padlóhoz csapódott és nagyot koppant. Automatikusan odakaptam a kezem és az erős fájdalmat a szorítással próbáltam enyhíteni, több - kevesebb sikerrel. Majd amikor kinyitottam a szemeim egy aggódó arccal találtam magam szemben. Leguggolt hozzám és próbált lelket önteni a könnyező szemeimbe, amiket alig bírtam nyitva tartani. Az éles fájdalom nem akart megszűnni és éreztem valami nedveset a kezemen. Zayn a vállamnál fogva próbált felültetni a fekvő helyzetemből, hogy úgy hátha jobb lesz. Nem lett! Elvettem a kezem a fájdalmam eredésétől és rettegve pillantottam rá. Nem tudtam, hogy ájuljak el, vagy csak simán sikítozzak. A kezem véres volt. Zayn arca ugyan úgy megijjedt, mint az enyém. Nem tudtam követni az eseményeket, mivel a következő emlékem az, hogy Zayn felkap az ölébe és bevisz a fürdőbe, majd valami nedveset nyom a fejemhez. Párszor tüsszög és köhög közben, mivel ő is beteg. Kezdett megszűnni a fájdalom és most már Zayn arcát is kivettem teljesen és elég élesen. Eddig csak egy paca volt amit láttam belőle.

-          Auch. – nyögtem ki az első szavam.

-          Atyaég! Ne haragudj! – kezdett mentegetőzni Zayn és letörölte az arcomról az utolsó könnycseppem.

-          Semmi baj. – mosolyodtam rá. – Megvan a mai balesetem.

-          Bár ne lett volna, hadd nézzem! – fordította el a fejem, hogy megnézze a sebet. Óvatosan túrt bele a dús vörös hajamba és még óvatosabban tette rá a borogatást a fejemen keletkezett hatalmas púpra. – Elég rosszul néz ki…

-          Te is! – utaltam a náthájára.

-          Hát itt meg mi folyik? – lépett be a fürdőbe Louis piros szemekkel.

-          Veszélyeztetem a csajod életét. – húzta el a száját Zayn.

-          Mi? – kerekedett el Lou szeme és rögtön hozzám sietett. – Hol fáj, édes? – kezdett aggodalmaskodni.

-          Ne félj már! – nevetettem fel. – Zayn elintézte a bibim.

-          Te! – mutatott Louis Zaynre mókásan. – Figyellek öregem. – nevetett rá.

-          Jól van. – kacagott Zayn is, majd mind a hárman egyszerre törtünk ki nevetésben.

Louis nem tágított mellőlem, még akkor sem amikor tájékoztattam arról, hogy ha ennyire közel lesz hozzám ( és a számhoz ) hamar elkapom a betegségét. Erre csak egyszerűen megcsókolt és tudatta velem, hogy milyen jó buli lenne, ha egyszerre lennénk betegek.

-          Jaja! – nevetett halványan Niall. – Majd kikúrálnátok egymást.

-          Niall! – néztem rá szúrósan.

-          Nem úgy gondoltam. – vihogott a szőkeség.

Harry jelent meg a konyhában ahol eddig ücsörögtünk és kissé elmosódott fejjel nézett minket, mintha valakit keresne, és persze, hogy az a valaki Sara volt. Harry arca még komorabb lett, és már ment is volna vissza kómás beteg fejjel a szobájába köszönés nélkül, de Reachel utána szólt.

-          Otthon van, és szomorkás. Ha érdekel befestettük a haját. – kiáltott Harrynek. A srác hirtelen megállt, majd nagyra nyílt szemekkel meredt ránk.

-          Hogy mi? – kérdezte.

-          Jól hallottad. – kacsintott Rea. – Menj! – küldte Rea Harryt, Sarahoz. Harold nagy nehezen, megfordult, majd azzal a tipikus „beteg vagyok” járással kiviharzott az ajtón. Már csak egy autó motor dörmögést halottunk, így tudtuk, hogy Harry úton van…