20. Titkok...

Mosolyt! Itt a rész, pedig nem lett meg amit kértem :( egyre kevesebb visszajelzést kapok ami nagyon elszomorít. Ez az utolsó olyan fejezet amit úgy hozok, hogy nincs meg az amit kértem:/ Viszont... Köszönöm szépen Niky Kotek-nak, hogy folyamatosan a tudtomra adja a véleményét:)) nagyon nagyon jól esik!!!! A fejezettel kapcsolatban nincs mit mondanom:) remélem tetszeni fog, kicsit hosszú lett:D annyit elárulok, hogy most egy nagy fordulat fog következni :pp ha úgy érzem, hogy elég komi és tetszik összejött akkor hozom az új részt :))) smileeee 

( Remélem ma ti is nagyon szurkoltatok a fiúknak a Teen Awards-on :) <3 )

  

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Idegesen doboltam az autó kormányán, miközben utcáról utcára hajtottam tovább. Úgy éreztem, hogy itt volt elég abból, hogy nem beszélek a barátnőmmel és, hogy elvileg összevesztünk. A fejem annyira fájt, hogy már, már azt hittem, hogy szétszakad. Túlléptem a sebességhatárt, de ez volt abban a pillanatban az utolsó, ami érdekelt. Még most sem értem, hogy lehettem ekkora barom, hogy megbántottam azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Sosem viselkedett velem úgy, hogy rosszul esett volna valaha bármi is. Sarat csak egy kis tündérhez tudom hasonlítani, aki megállás nélkül mosolyog, és mindig felvidít, ha kell. Velem van akkor is, amikor olyan idők vannak az életemben, hogy senkit nem akarok a közelemben látni. Csak őt.  Mert megnyugtat a jelenléte, és mert mindennél fontosabb, hogy velem legyen!!!

Leparkoltam az autómmal és rögtön a csengőre tapasztottam az ujjam. A kapuból halottam, ahogyan a ritmusos dallam felcsendül és szétárad az egész házban. Majd egy kis idő múlva kinyílik az ajtó és egy számomra szokatlan hajszínű lányka áll meg a küszöbön. Annyira szégyeltem magam, hogy nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem és a hajamba túrtam. Ő édesen elmosolyodott, majd beengedett az kapuajtón. Gondolkodás nélkül szaladtam felé, és hevesen átkaroltam derekát, majd megcsókoltam. Úgy csókoltam, ahogy csak tudtam! Sosem szeretném elengedni, vagy távol tudni magamtól. Azt akarom, hogy mindig velem legyen! Csak velem! Önzőség volt ezt gondolnom, de abban a pillanatban legszívesebben magamhoz kötöttem volna egy egész életre. Szép lassan elhúzódott majd mélyen a szemeimbe nézett.

-          Szeretlek. – öleltem át.

-          Én is. – búgta a mellkasomba. – Ne haragudj. – megráztam a fejem, eltoltam magamtól és a szemeibe néztem.

-          Itt nem neked kell bocsánatot kérned. Egy gyökér voltam… - kezdtem magyarázkodni, de a mutatóujját az ajkamra tette így elhalgadtatott.

-          Figyelj… még nem mondtam, de… - kulcsolta a kezeit az enyémre és megszorította azt. Láttam az arcán, hogy nehezére esik nekem elmondania azt, amit szeretne.

-          Csak nyugodtan. – simítottam végig arcán a szabad kezemmel.  

-          Még szűz vagyok. - bökte ki. Nekem pedig minden összeállt. Megértettem, hogy miért ellenkezett, és még jobban éreztem azt, hogy egy óriási hülye vagyok. Elmosolyodtam és erősen magamhoz húztam.

-          Várok… Várok ameddig csak kell. – suttogtam a  fülébe.

-          Köszönöm.

     

     Este*

  ˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Minden úgy alakult, hogy ez legyen az egyik legjobb éjszaka az életünkben. Sara és Harry mosolyogva tértek vissza a házba, miután Harry elment hozzánk. Sara új hajszíne aratott a köreinkben. Most arra gondolok, hogy hiába vagyunk mi lányok hétköznapi, civil emberek, arról nem lehet megfeledkezni, hogy a fiúk igen is világsztárok. És a hírességeknek vannak rajongóik is, akik szeretik tudni, hogy  mi folyik a kedvencük körül. Engem, igenis érdekel az, hogy mit gondolnak rólam a Directionerek, és ezzel Sara is így van.  Sarat nagyon szeretik a rajongók, az elmondásuk szerint Harry megtalálta saját magát Saraban. Persze vannak olyanok is, akik a sárga földig elhordják Mr. Styles barátnőjét, de a mérleg a jót akarók felé dől. Számomra még nem nagyon lényeges ez a dolog mivel, még nagyon friss Louissal a kapcsolatunk így még csak a találgatások mennek arról, hogy ki is vagyok. Valaki szerint csak egy ’rajongó’, vannak olyanok, akik szerint a ’ribanc’ megnevezés illik a legjobban hozzám, aztán vannak azok, akik véleménye számomra is elfogadható … Furcsa dolog néha találni az interneten magamról képeket, amiket a városban vagy a sarki boltban készítenek az emberek. Louis nem hozta még nyilvánosságra, hogy hivatalosan is a barátnője vagyok, mivel az elmondása szerint, jobb hagyni, hogy maguktól jöjjenek rá.

Visszatérve az estére, teljesen buli hangulat uralkodott, miközben a fiúknál tengettük a napunkat. Zayn betett egy CD-t a lejátszóba majd egyedül táncolni kezdett. Niall egy ideig nézte a bolondozó fiút, majd odaugrott mellé és vele együtt rázta. Kuncogva néztem őket, miközben köhögve és tüsszengetve rázzák. Hiába volt a srácoknak jókedvük, a nátha nem fogja őket elhagyni egy buli erejéig. Reachel éppen telefonon beszélgetett Nathel amikor Liam vacogva odacsoszogott mellé. Rea rápillantott a fiúra, majd elköszönt a vonal másik végén lévő Nathtől és Liamnek készített valami lázcsillapítót. Louis fejét az ölembe hajtva, egy pokrócba takarózva dobolta ez épp bömbölő szám dallamát a kezemen. Olyan jó volt ott ülni, látni mindenkit, látni azt, hogy mindenki boldog és, hogy minden teljesen rendben. Ekkor ugrott be, hogy holnap érkezik apa Amerikából. Ajj!!!

-           Valami baj van? – pillantott fel az ölemből Louis.

-          Nincs. – mosolyodtam rá. – Mit csináltok holnap?

-          Amit ma kihagytunk. De Liam nem igazán javulgat. – pillantott Lou, Liamre aki a konyhapulton ülve szürcsölgette a Reachel által készített teáját. – Van egy koncertünk és utána egy dedikálásunk. Nagyon el vagyunk csúszva… - vakargatta a homlokát.

-          De még te és Harry sem vagytok teljesen jól.

-          És szerinted az mennyire érdekli a menedzserünk? – mosolygott rám.

-          Nem érdekel a mene izétek! – háborodtam fel.

-          Hé! Nyugi… - ült fel mellém és átölelt.

      

     Reggel*

A fiúknál ébredtem a kanapén. Annyira megijedtem, hogy lekéstem apa gépét, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Rögtön egy órát kezdtem keresni ezerrel, majd amikor megláttam, hogy van egy órám kiérni a reptérre megnyugodtam. A többiek még húzták a lóbőrt én pedig egy üzenetet hagyva az asztalon hazamentem. Otthon gyorsan megfürödtem és átöltöztem, majd indultam is.

Enyhe kifejezés az embertömeg arra, hogy mi is uralkodott a reptéren. Kapkodtam a fejem, hátha valahol megpillantom aput. De nézelődhettem, hisz ki tudja mennyit változott több, mint két év alatt. Kezdtem félni attól, hogy nem találjuk meg apával egymást és akkor lesz majd csak balhé. De egyszer csak valaki egyenesen közeledett felém, majd szorosan megölelt. Apa volt az. Apa, az én apukám. Hirtelenjében minden sérelmemet elfelejtettem és csak öleltem. Boldog voltam, hogy jól van, hogy minden rendben vele.

-          Hát, szervusz drágám. – mosolygott felém.

-          Szia.

 -          Mehetünk? – kérdezte, majd felemelte két bőröndjét és elindultunk.

Csendben telt a haza vezető utunk. Nem szóltam hozzá, hiába lett volna ezer meg ezer kérdésem nem tettem fel neki, mert azzal tönkretettem volna a nyugodt apa lánya pillanatot.

Apa úriember módjára megdicsérte a házat, és előttem haladt a nappaliban, majd helyet foglalt a kanapén.  Feszülten figyeltem minden mozdulatát és már szinte vártam, hogy elkezdődjön a két éve érlelődő vita közöttünk. Elkezdte kicipzárolni a nagyobbik bőröndjét és egy dobozt nyújtott felém.

-          Ezt neked hoztam. – kivettem a kezéből és mohón kicsomagoltam.  A dobozban egy másik doboz volt. Felnyitottam a tetejét és elkerekedett szemekkel néztem az ajándékomra.

-          Apa… ez nagyon szép. – simítottam végig a nyakláncon, ami egy bársonyos dobozkába utazott eddig. De nem voltam felhőtlenül boldog. Rögtön az jutott eszembe, hogy nem kell nekem mindenféle drága és értékes ajándék! Nekem ő kell! Az kell, hogy ne utazzon el ilyen hosszú időre, hanem legyen velem, velünk.

-          Meddig maradsz? – kérdeztem tőle, hogy megtörjem a kínos csendet.

-          Még csak most érkeztem. – sóhajtott egy nagyot.

-          Nem úgy gondoltam.

-          De, gyermekem, pontosan úgy gondoltad. – maszírozta az orrnyergét.

-          Nem tudatod, hogy hogyan értettem, mivel nem is ismersz. – vágtam rá, és ezzel megkezdtem a vitát. Apa felháborodottan támadott nekem, hogy mégis, hogyne ismerne. Majd bensőségesebb témák is előkerültek, amiket könyörtelenül vágtunk egymás fejéhez. Kezdett elegem lenni abból, hogy folyton kimagyarázza magát minden szituációból ezért megkérdeztem a számomra legérthetetlenebb dolgot.

-          Ha már semmi sem a te hibád, mivel te egy tökéletes ember vagy… akkor mi a bánatnak nem fogadtad el ezt az állást ami Angliában volt és nem Amerikában??!!

-          Ez nem tartozik rád  … - vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Rendben. - tártam szét a kezem. – Menj el.

-          Tessék? – nézett rám döbbenten.

-          Menj el! Én nem szívok veled egy levegőt!

-          De… - próbálkozott.

-          Apa, nem! Fogd a holmidat és menj nyugodtan vissza Amerikába, mert senki nem kíváncsi rád. - fontam magam előtt össze a kezem. Összetörtem. Tudtam, hogy nem kéne ezt mondanom neki, de egyszerűen porig sértett a szavaival, és azzal, hogy hiába tagadja, csak anya nevelt minket és nem ő és anya. Fogta a bőröndjeit és kiment a házból. Könnyes szemekkel néztem utána, de erős voltam.  Letöröltem az arcomról a könnyeket és mosolyogtam. Iga, hogy keserűen mosolyogtam, de nem volt kedvem egy ilyen ember miatt szomorúnak lenni. Az ablakból bámultam, ahogy ott áll és vár. A kezeim megremegtek és az ajtó felé vettem az irányt. Lassan odasétáltam mégis hozzá, majd csendesen hozzászóltam.

-          Soha senki nem okozott nekem annyi fájdalmat, és soha senki nem hazudott nekem annyit, mint te valaha. De ettől eltekintve az apám vagy és nem küldhetlek el. Gyere vissza.

-          Nagyon sajnálom, én sem így szerettem volna. – fordult felém, hogy megöleljen, de én elsétáltam mellőle. Nincs szükségem a rá, hogy most itt sajnálkozzon. – Holnap már vissza is repülök New Yorkba. -  mondta. Behunytam a szemeim és szívtam egy jó mélyet a levegőből. Tudtam, hogy ezután még ritkábban fogom látni és az évek elteltével végleg eltűnik az életemből…

  

  ˛ ˙˙˙ Niall szemszöge  ˙˙˙ ˛

Reggel, azaz délben keltünk fel, az esti táncolás után Zaynnel az emeleten. Rettentően fáj a fenekem így rögtön odakaptam és simogatni kezdtem.

-          Te meg mit művelsz? – nézett le rám ( mivel a padlón aludtam ) Reachel.

-          Meggyógyítom a farom. – szenvedtem ki magamból egy értelmes mondatot. Rea szeme igen csak vizslatott, de aztán megunta várni a normális választ, majd átlépve haladt le a lépcsőn.

-          Zaaayn! – bökdöstem a mellettem még mindig alvó barátomat. – Zaaaayn!

-          Mi az baby?- hunyorgott rám. – Jesszus Niall! Hol az a jó csaj mellőlem? – kezdte kapkodni a fejét. Csak megráztam a fejem és úgy döntöttem, hogy felállok. Aha, persze! Eldönteni könnyű volt, de megvalósítani már nehezebb. Ropogtam , és jajjgattam össze vissza. Már nem éreztem magam betegnek. Zaynnel mi ketten voltunk az első bábui a betegség láncreakciónak.

-          Niall, Niall … - mormogott arccal a földnek Zayn. – Hol van Amanda?

-          Ki?

-          Hát Amanda… Velem volt egész este. – panaszolta Zayn.

-          Ember! Csak álmodtál! – veregettem vállba. Zayn megvonta a vállát, majd egy pillanat alatt felpattant és lement a többiekhez. Én pedig még mindig ott hajlongtam és próbáltam feltápászkodni. Na igen! Én is szeretem a segítőkész embereket…

Lassan letotyogtam a lépcsőn és megcsapott a szerelem édes illata, mivel az első dolog amit láttam, hogy Harry és Sara falják egymást. Mondhatni már meg szoktam, deeeee… annyira azért nem. Eltakartam a szemeim a kezemmel, s mint egy sértődött kisgyerek haladtam el mellettük. Elváltak egymástól majd mókásan néztek utánam.

-          Mi a baj? – kérdezte csilingelő hangon Sara.

-          Semmi. – durciztam tovább.

-          Gyere ide husika. – tárta szét a karját Sara. Lassan odamentem hozzá ő pedig átölelt. Aztán, Harry sem akart kimaradni, így ő is átölelt kettőnket.

-          Óóó! – jött Zayn, majd ő is csatlakozott Louissal a csoportöleléshez.

-          És én? – kérdezte Liam, aztán ő is ránk vetette magát. Már nem láttam semmit, sőt nagyon szorította valaki a karom és már – már levegőért könyörögtem, aztán éreztem, hogy még egy test dobódik ránk. Ahh. Nem bírtam!

-          Héééé! – kiáltottam fel. – Elég lesz, köszi. – próbáltam kibújni a de a többiek nem nagyon engedtek a szorításból. – Hahóó!

-          Nyugi van Niall. – halottam Hazza hangját.

-          Jól van Harrykém, persze, hogy nyugi van, de nem akarsz akkor helyet cserélni?

-          Nem, nekem tökéletes jó itt is. – mondta a kis majom. Még vagy 2 percig kínoztak aztán mindenki szétszóródott a házban.

-          Hol van Nana?- kérdeztem csendesen.

-          Elment, ma jön az apukája Londonba. – adott választ a kérdésemre Rea.

-          Mi?  - ugrott a lány mellé Louis. – Én erről miért nem tudok?

-          Mert ez egy kényes téma nála. Nem hinném, hogy a napokban el fog tudni jönni az apukája mellől. – pucolta az ebédet közben Reachel.

-          Nem értem. – vakargatta a fejét Liam.

-          Nem is kell. Ha szeretné akkor elmondja. De ne nagyon hozzátok fel a témát. – okosított minket Rea.

-          Megyek… - kapta föl a kabátját egy tüsszentéssel együtt Louis.

-          Hova?? – kiáltott rá Rea.

-          Nanahoz… - mondta majd becsapta maga mögött az ajtót…