32. Csalódottság

Mosolyt! Köszönöm szépen a 4 komit:3 salalalalla! Nagyon jól esnek! Itt a fejezet, viszont van egy rossz hírem. Szünetben elutazom és valószínülg nem fogok tudni hozi egy részt sem. :( majd meglátom még mi lesz:/ 5 komi után következő :3 smileeeee 

Louis kezét szorongatta és idegesen kiabált velem. Nem értettem, miért teszi ezt, de nem volt erőm veszekedni. Nem érzetem magam hibásnak, amiért beszéltem Arthur-ral. Vagy ha már manapság ezért szidás jár, akkor bocs. Szörnyen nehezen tudtam magamat visszatartani és nem Louis-nak ugrani. Lehet, hogy kancsal, vagy valami hályog van a szeme előtt, de azzal vádol, hogy én hagytam, hogy a srác kikezdjen velem.

-          És ami a legjobban fáj, az, az, hogy tudtad, hogy nem vagyunk jóban! – járkált föl alá én pedig csak nagyra meresztettem a szemem.

-          Befejezted? – kérdeztem hökkenten. Nyelni nem tudtam úgy kiszáradt a szám és életemben nem voltam még ennyire dühös.

-          Be. – nézett rám úgy, mint akit porig sértettek.

-          Elmentem. – mondtam dühösen, majd felálltam és magam után becsapva az ajtót rohantam át az úttesten.

Nem szeretek vele balhézni. De ha eddig összevetek mindent, nem miattam voltak a veszekedések. Na jó… Nem fényezem magam… Megegyezek a lelkiismeretemmel egy 50-50-ben. Az korrekt. De ha most ezt vesszük én vagyok a sértett. Nem! Nem akarok Louis-al haragban lenni és eljátszani, hogy én nem szeretem most őt, és azt pedig végképp nem akarom látni, hogy Ő úgy nézzen rám, mint egy idegenre. Nem!

Kegyetlen fejfájással fetrengtem az ágyamon amikor Matt esett be az ajtómon és vihogva rám vetette magát. Hogy megszoktam-e ezeket a terrortámadásokat az egészségem irányába? Hát… még kezdő stádiumban vagyok. Talán ezért üvöltöttem egy akkorát, hogy majd kiszakadt a fal.

-          Hogy fulladnál meg a nevetésedben! – vágtam egy párnát Matt-hez, mivel jót szórakozott a szenvedésemen.

-          Mi folyik itt? – rohant be anya a szobámba.

-          Ez a vad… - kezdtem volna bele, de Matt a szavamba vágott.

-          Bántott a vörös, anya. – biggyesztette le a száját a bátyám.

-          Julia! – nézett rám sejtelmesen anya.

-          Szeretem, amikor igazságot teszel. – vontam fel a szemöldököm.

-          Én pedig azt az érzést szeretem, amikor olyan, mintha két fiam lenne. – húzta féloldalas mosolyra a száját, majd kiment.

-          Köszönöm, hogy kételkedsz a nemi helyzetemben. – kiáltottam anya után.

Matt csak egy elégedett mosollyal befeküdt mellém az ágyba és elmélkedve a falat kezdte tanulmányozni. Néha hümmögött egyet, néha köhögött, máskor pedig megbökte az oldalam.

-          A  pokolba már! 22 éves vagy! De egy 10 éves érettebb, mint te. - nevettem rá. – Mit akarsz mondani.

-          Én? – kérdezte meg lepetten. – Én ugyan semmit. Inkább rád lennék kíváncsi.

-          Hova is gondoltam … vakartam meg a homlokom.

Nem menekülhettem a lelkizés elől így elmondtam Matt-nek, amit jobb esetben (amikor normális emberek vesznek körül) Sara-nak, vagy Rea-nak mondok el. De most itt volt nekem Matt. Akivel bár nagyon jó a kapcsoltam valahol, mégis fiú. Egy eldugott helyen…

-          Úgyis kibékültök. – vont vállat.

-          Remélem.

-          Ne depizz, mert egy nem áll jól, kettő Louis szeret. És te is őt.

-          Jól van. – mosolyogtam rá, majd megöleltem.

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Fütyörészve tartottam hazafelé a fotózásról. Néha még meg is pördűltem és úgy folytattam az utam. Szerelmes vagyok. Nagyon? Nagyon! Hatalmas vigyor van a fejemen és felfoghatatlanul boldog vagyok. Mintha Lottót nyertem volna.

-          Hahó! – lépkedtem befelé a házba és szememmel Sara-t kerestem.

-          Itt vagyok! – kiáltott egy hang nekem. Ismerősnek ismerős volt, de őszintén megmondom, nem voltam benne biztos, hogy Sara-hoz tartozik. Érdeklődve haladtam előre és kíváncsian kerestem a hangot.

-          Búúúúúú! – ugrott elém egy félmeztelen lány, majd amikor meglátott hatalmas visításba kezdett és lehasalt a földre, hogy eltakarja, amit nem akartam látni.

-          Úristen! – fordultam sarkon. – Mi a büdös élet folyik itt?

-          Én… Én… - dadogott a lányka.

-          Mi a franc? – jött Zayn egy törülközővel a derekán a nappaliba.

-          Ezt én kérdezem!  - tártam szét a karom. Zayn csak elvigyorodott, majd egy amolyan „most menj már haver” nézéssel pillantott az ajtó felé. Fújtam egy nagyot, majd megindultam. – Sara? – kérdeztem egy pillanatra visszafordulva.

-          Hazament. – mosolygott rám Zayn, majd folytatta amit abbahagyott.

Fejemből kiűztem a látottakat, bepattantam az autóba és egyenesen Sara-hoz siettem.

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Már este volt én pedig dél óta nem láttam Lou-t. Kicsit paráztam, hiszen ma megyünk vissza Londonba. Ketten. Elvileg, merthogy ő még nem szólt nekem, hogy menjünk, vagy hogy pakoljak. Telefonom szugeráltam, gondoltam addig nézem, ameddig meg nem szólal, de nem igazán sikerült.

Felpattantam és hirtelen ötlettől vezérelve mentem át Louis-ék házába. Hasam görcsben volt, mivel úgy gondoltam, hogy nem én leszek az aki először keresi meg a másikat, de ez nem így sikerült. Louis kishúga Daisy. Kedvesen rámosolyogtam ő pedig érdeklődve nézett rám.

-          Beszélhetek Louis-sal?- kérdeztem tőle.

-          Hát, ő már elment. – mondta édes hangon.

-          Elment? – ijedtem meg.

-          Igen, azt hiszem 5 perce. – számolgatta a kislány az ujjain.

-          Köszönöm. – mosolyogtam keserűen. – Légy jó! Üdvözlök mindenkit!

-          Sziaaaaaa, átadom. – köszönt el tőlem mosolyogva.

Hatalmasra meresztettem a szemeim és értetlenül bámultam magam elé. Elment?! Itt hagyott? Szörnyű csalódottság volt benne. Mély levegőt vettem és igyekeztem nem elbőgni magamat. Az agyam rögtön kattogni és megfejteni a ’miért’-eket. De most fontosabb volt, hogy, hogy! Hogyan jutok vissza Londonba, ha Lou elment. Az ő autójával jöttünk. Beletúrtam a hajamba és aranyos mosollyal az arcomon Matt elé álltam.

-          Lehet egy extra, hatalmasan nagy kérésem? – húztam össze a szemöldököm.

-          Mit kapok érte? – nézett rám kíváncsian, miközben evett.

-          Ami csak kérsz. – legyintettem

-          Benne vagyok. – állt fel és érdeklődve nézett rám.

-          Elvinnél Londonba? – húztam el a szám és félve vártam a választ. Talán túldramatizáltam a helyzetet, mivel Matt csak megvonta a vállát és tapsolt egyet.

-          Indulhatunk? – kérdezte. Elmosolyodtam, majd lenyeltem a torkomban lévő hatalmas gombócot.

Az autóút közben a telefonom folyamatosan csengett, és igen, Louis hívott. De olyan szinten megbántva éreztem magam, hogy nem vettem fel. Kibámultam az ablakon és szomorúan könnyeztem. Nem sírtam! Csak könnyeztem. Matt rám hagyta a dolgot és nem zaklatott, hogy mi bajom van már megint…