30. Utolsó találkozás

Mosooooolyt! harmicadik rész!!!! jajajajajajaj :D:D:D atyagatya:D na most h kiörjöngtem magam, felhívom a figyelmeteket, hogy a rész címe majd későbbiekre jelent sokat. Lehet, hogy észrevettétek már, de nem volt komihatár egy ideje. de most újra visszahozom, mert sajnos muszáj :(( viszont köszönöm a tetszikeket:))))) szóval 4 komi és új rész :* 

 ˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Olyan erős gyomorgörcsöm volt, hogy átéreztem a nők problémáit, amikor menstruálnak. Az 

idegesség, az éhség, és a tudatlanság, mind a gyomromat támadták meg és kínozták azt. Az orvos azt mondta, hogy jól van, de azt is mondta, hogy van egy nagy probléma, majd fogta magát és elment egy „mindjárt jövök” kíséretében. Hogy lehet valaki ekkora tapló? Hogy hagyhat itt minket ekkora kérdéssel a fejünkben? Nem szimpatikus egy fószer. De mit volt, mit nem tenni, várnunk kellett. Hatszor fogott le Louis, hogy ne menjek be Sarahoz. Dúltak bennem az érzelmek és már-már kezelhetetlen lettem.

-          Harry! Senkinek nem lesz jobb ha ezt csinálod. – temette az arcát a kezei közé Nana.

-          Tudom… - fogtam én is a fejem majd leültem mellé. – Megőrít!!!

-          Minket is, de ott van bent, jól van és ez a fontos. – simította meg a karomat a vörös hajú lány és erőtlenül rám mosolygott.

-          Elnézést kérek. – jött vissza az orvos. – Szóval, gondolom már mindegyikük fejében felvetődött, hogy Mrs. Henderson terhes. – mondta, és milyen jól mondta. Mert talán nem is volt más gondolatom, mint az, hogy terhes lett… - De nem. erről szó sincs. A nemi szervi  vérzést a vérzékenység okozta másrészt pedig a hasüregi vérzés. A kisasszonynak fokozottan veszélyes Hasüregi vérzése van, nagyon de tényleg nagyon vigyáznia kellene erre …

-          Az én hibám, Istenem… - álltam fel és idegesen járkálni kezdtem. Én csikiztem meg annyira, hogy ekkora baj legyen belőle.

-          Mr. Styles ugye? – nézett ráma  doki. Csak bólintottam ő pedig mosolyogva folytatta.

-          A lányom nagy rajongója  a bandájuknak. – pillantott rám és Lou-ra. – Visszatérve. Nem az ön hibája, sőt inkább örüljön, hogy megtörtént most, mint majd később és sokkal nagyobb baj lett volna belőle. – veregette meg a vállam. Jól estek a szavai, de már nagyon be szerettem volna hozzá menni, hogy megöleljem és a fülébe suttogjam, hogy szeretem.

Egy örökké valóság volt kint ülni azokon a borzasztóan kényelmetlen és ellenséges székeken, de mindent megadtam volna, hogy lássam.  Nana és Louis velem voltak végig amiért nagyon hálás is vagyok. Egyedül nem bírtam volna sokáig.

-          Már nem megyünk haza. – ölelte át Louis Nana-t.

-          Tudom.-  bólintott a lány.

-          Haza? – néztem rájuk.

-          Úgy terveztük, hogy haza látogatunk Doncasterbe. – mosolygott Nana.

-          Még van időtök! Ha most elindultok, még odaértek! – kezdtem pattogni.

-          Harry… A barátnőm bent fekszik ott. – mutatott undorodva a kórterem ajtajára. – Én nem megyek sehova!

-          Csak gondoltam …

-          Nem kell! – mondta feszülten.

-          Hé. Én asszem hozok valami kaját. – mondta Lou és látszott rajta, hogy meglepődött Nana reakcióján.

Minden úgy történt ahogy az orvos mondta. Sara nem volt rossz állapotba viszont 3 gyógyszert is felírtak neki. Szuper. Nem mosolygott amitől én is megrettentem és félve pillantottam rá, amikor már hazafelé tartottunk. Nana és Louis megnyugodtak amikor látták, hogy egyben van a barátnőm és hirtelen ötletre este negyed tizenegykor elindultak Doncaster felé.

-          Minden oké? – csókoltam meg Sara-t.

-          Te gondoltál arra, hogy lehet terhes vagyok? – nézett rám kétségbeesetten.

-          Csak annyit mint te.

-          És ha tényleg az lett volna a baj, akkor  mi lett volna?

-          Lett  volna egy gyönyörű gyerekünk és boldogan éltünk volna hárman. Amúgy nem tudom. De nem is szeretném, mivel nem az történt. Ne törd az agyad ilyenen, felesleges. – mosolyogtam rá ő pedig csak pislogott egy nagyot majd szorosan megölelt.

-          Szeretlek. – suttogta a mellkasomba.

-          Igen… Én is. – csókoltam meg újra.

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

-          Louis! Nem gondolod, hogy… LASSAN MEGYÜNK! – kiáltottam a sofőrre.

-          Inkább így, mint veszélyesen. – okoskodott tovább.

-          Állj meg!

-          Mi van?

-          Jól halottad állj meg! – parancsoltam rá, amire szófogadóan megállt. Kiszálltam az autóból, majd őt is kitessékeltem. Út közben egy puszit nyomtam az arcára. – Én vezetek. – suttogtam neki.

-          Nem örülök neki. – fogta meg a derekam és nem engedett beülni.

-          Na! – nevettem fel két csók között. – Így sosem érünk oda. Főleg nem kocsival. – elengedte a kezem, majd folytattuk az utat.

Louis borzalmasan türelmetlen. Az ő elmélete szerint nem lehet úgy vezetni, hogy közben rá is nézek. Vagy egy helyre figyelek, vagy ő vezet. Ennek hála, hogy egész út közben egy irányba néztem mert az én okoskám, minden egyes fejfordításnál felordított, hogy „ AZONNAL ÁLLJ MEG! ÉN VEZETEK!” persze sikertelenül…

-          Éhes vagyok… - panaszkodtam.

-          Az utat figyeld és ne a hasad!  - kurjantott Louis.

-          Fejezd már be! – nevettem fel.

-          Nem akarom, hogy elüssünk bármit is. Amúgy van egy szendvics hátul. – mutatott az ujjával hátra.

-          Hát… izé.. én vezetek, szóval… jajj, hogy is vegyem ki hátulról. – ingattam a fejem és enyhén utaltam rá, hogy szedje nekem elő. Csak megrázta nevetve a fejét és elkezdett hátra mászni.

Eddig semmi nem zavart még annyira vezetés közben, mint, hogy Lou segge eltakarja kilátást. Kuncogva kapaszkodtam a kormányba és a vak sötét autópályát néztem. Próbáltam magamból kizárni azt az érzést, hogy eresszem el a kormány és csapjak egy jó nagyot Lou fenekére, de sehogy sem sikerült. Fél kézzel elengedtem a kormányt és egy jó nagyot ütöttem a hátsójára.

-          Te vezessél! – ordította el magát. – Basszus! Ez fájt! – nevetett fel.

-          Ahh. Muszáj volt, bocsi. – nevettem én is.

-          Remélem tudod, hogy ez bosszúért kiállt. – sandított rám, és csaló vigyorral kibontotta a szendvicsem (igen az ÉN szendvicsem!!!!) és pofátlanul beleharapott egy nagyot.

-          Héééééééé! – kiáltottam rá.

-          Az utat nézd! – kiáltott ő is, majd még egyszer beleharapott a kajámba.

-          Louis! Éhezem! – kaptam ki a kezéből a kaját.

Lassan telt az út, korgó gyomorral pedig végképp. Louis nagyjából miután lenyugodott és beletörődött, hogy én vezetek végigénekelte az utat. Szerelmes vagyok a hangjába, belé, mindenébe! Csodálatosak az új számok a srácok Take Me Home c. albumáról. Leparkoltunk a mi házunk előtt és kipakoltuk az egy-egy táskánkat.

-          Akkor te haza, és én is haza. – mondta mosolyogva.

-          15  kegyetlen métertávolságra egymástól… - biggyesztettem le a szám. – Kibírjuk?

-          Nem. De ha gondolod, nem muszáj behúznod a függönyöd. – kacsintott rám.

-          Na menjél Tomlinson! Már várnak rád. – csókoltam meg.

Csendesen benyitottam a kulcsommal a házba és a megszokott hajnali hajcihő helyett nyugodt környezettel találtam magam szembe. Csend  volt és sötétség.  Az itthoni illat hamar hatalmába kerített és jó érzéssel töltött el.

-          Betörőőőő! – halottam egy csendes sikolyt fentről.

-          Nana a betörőőő. – suttogtam vissza.

-          Nana!? – szaladt le anya a lépcsőn és egyenesen nekem ugrott. – Jajj kicsim! – ölelt szorosan magához. –Annyira  hiányoztál már!

-          Nekem is te!

-          Mi ez a hangzavar? – pattogott le a lépcsőn Matt. – Nahát! A mikulás meghozta az ajándékot. – mosolygott rám majd szorosan magához ölelt…