29. A nyár utolsó napja

Mosooolyt! :):) kicsit későn hozom a részt, de most elég sok dologgal kell foglalkoznom és még a saját életem is elrontom felesleges döntésekkel:D:D:D ezért figyelmeztetlek titeket, hogy MINDIG GONDOLJÁTOK MEG 5X HOGYAN DÖNTÖTÖK!!!!! Na szóval:p Itt a 29.rész ami lehet egy kicsit meglep majd bennetek:) jó olvasást :) smileeeeeee 

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Minden a normális kerékvágásban halad egyenesen a hosszú és bonyolult úton, amit az élet elénk helyez és egy egyszerű „ez a te utad” mondattal ránk bíz, és türelmesen megvárja, hogy hogyan haladunk végig rajta. Egyszóval az én életem most a frissen betonozott rögmentes pályájához ért és várva várja, hogy mikor gördülök le erről a „tökéletes” útról és nézek szembe az akadályokkal. De ameddig minden rendben és minden egyszerűen frenetikusan jó, addig fogom magam és élvezem amennyire csak lehet. Nem gondolkodom feleslegesen, mert végül is mire jó az?

Talán a dolgok túl jól és túl tökéletesen is történtek. Annyira mesébe illő ez az egész történet, hogy már érdekel, hogy mi is fog történni. Habár holnap már megkezdődik az egyetem, nekünk… Nekünk lányoknak. Ebből már gondolhatjátok, hogy ezalatt a két hét alatt történt pár dolog. Talán a legfontosabb az, hogy Reachel és Nathan ahogy várható volt megbeszélték kettőjük kapcsolatát kisebb összetűzéssel, aminek az eredménye egy idegbetegen vibráló Nath és egy bűntudattal pislogó Rea lett. Deha ezt leszámítjuk mind a kettőjüknek így lett jó. Csakhogy Rea igazán nem pihentette magában a szakítás ízét, mint Nath és a szakításuk után 3 napra rá már Liammel kézen fogva jelentették be, hogy együtt vannak. Én és a többiek ujjongva fogadtuk, de amint Nath megtudta kicsit kikelt magából és furcsán reagált a történtekre. Azóta hiába hívom telefonon nem veszi fel és még véletlenül sem reagál.

Tegnap értekeztem utoljára Lucas-al, hogy is legyen a korrepetálás. Abban egyeztünk meg, hogy jövő nyáron ha lehet akkor újra találkozunk. Én pedig teljes kasszával kezdek neki a tanévnek.

-          Nehéz lesz. – feküdt le az ágyamra Louis. – Neked tanulás, nekem meg a turnék. Nem akarom ezt! – fúrta az arcát a párnák közé.

-          Úgy imádom amikor ennyire pozitív vagy. – csüccsentem le mellé.

-          Én csak felkészülök a legrosszabbra.

-          Louis! Megoldjuk. Amúgy is szerintem nem 10 hónapig lesztek turnén, plusz ha úgy vesszük az egyetem nem annyira fontos mint te…  - cirógattam a haját.

-          Ez most bármennyire is jól esik, akkor sem mondhatsz ilyet. Hogy gondolod, hogy az a sok poros könyv ne jelentene annyit mint ez itt. – vigyorodott el feszesen elmosolyodott.

-          Na, látod, pont erről beszélek. – nevettem fel, és megcsókoltam.

-           Nem szeretném, hogy megkezdődjön ez az egész… szökjünk meg!

-          És hová mennénk? – viccelődtem.

-          Láttad a Kék Lagúna című filmet? – pillantott rám csillogó szemekkel.

-          Igeeeen. – húztam el a végét. – Miért?

-          Oda mennénk. És úgy élnénk, mint ahogy ők éltek ketten.

-          Hárman. Született egy gyerekük, de Lou! Az elő részben meghalnak! – pislogtam rá rémülten.

-          Ez esetben a második részéről beszélek! – krákogott egyet viccesen.

-          Úristeeen. – nevettem fel teli torokból, amikor lepergett a szemem előtt a film. – Inkább az egyetem.

-          Most miért? – kérdezte meglepetten.

-          Az egyetem és te! Elég időnk lesz egymásra, nem kell aggódni!

Louissal még egy párszor átrágtuk magunkat ezen a témán, de végül arra jutottunk, hogy nem teljesen jó ötlet egy szigetre száműzni magunkat (és a többi) … Teljesen beleéltük magunkat az álmodozásba.  Hosszú és mély levegőt vettem és végül kiötlöttem egy igazán furcsa dolgot, amit muszáj voltam megosztani a mellettem éppen horkolást gyakorló barátommal.

-          Mi lenne, ha leutaznánk Doncaster-be? – mondtam szépen lassan.

-          Hmm. –gondolkodott el Lou. – Holnap már suli van.

-          Sietünk. – kacsintottam rá. – Na jó… holnap csak szeptember, holnapután lesz suli!

-          Hát… Végül is a szüleim még nem ismernek…

-          Persze… - kacsintottam rá. – Csak 19 éve.

-          Úúúú de furcsa lesz. Nem semmi, hogy ennyi idő alatt nem vettelek észre. – túrt a hajába.

-          Nem találkoztunk sürven. -  paskoltam meg a  vállát.

-          Arra emlékszem, hogy amikor az utolsó évemet jártam a gimiben, az x-faktor előtt, beláttam a szobádba. – röhögött fel.

-          Basszus! – kiáltottam rá. – Jézusom! Te pedofil!

-          Mi? Minek? Alig vagy tőlem fiatalabb. És amúgy is, ha már jó volt a kilátás miért mondtam volna, hogy húzd le a redőnyöd? – húzta fel a szemöldökét. Csak megcsaptam az arcát majd pici puszikat adtam a szájára. Nos igen. Bármennyire is meglepő, mi már 19 éve ismerjük egymást. A szomszédság átka.

˛ ˙˙˙ Sara szemszöge  ˙˙˙ ˛

-          Héé!  - kapott el Harry, miközben célegyenesen dőltem a föld felé. – Szédülsz?

-          Nem. – hazudtam sunyi módon, de nem szerettem volna neki elmondani az igazat.

-          Furcsa vagy te nekem. – sandított rám. – Valami nem stimmel.

-          Harry minden rendben, csak megbotlottam. – ráztam meg a fejem, erre Harry lenézett a földre, amin csak egyenesen fekvő szőnyeg volt.

-          Aha, szóval megbotlottál. – nézett rám gyanakvóan. – Sara, figyelj. Nem szeretném ha később derülne ki, hogy valami baj van. Már nem először történik ez!

-          Tudom Harry, de tényleg minden oké.

Azt mondják hazudni csúnya dolog. Én pedig nem szeretem a csúnya dolgokat így ezt a kis „hazugságot” betudom egy füllentésnek. Két-három hete vannak ezek a rosszulléti rohamaim amik ellen nem tudok mit tenni, Harry pedig nem hülye és nem fogja még egyszer bevenni ezt a „minden oké” dumámat. Holnapra van időpontom az orvoshoz, aki TALÁN tud rajtam segíteni. Szeretem Harryt és nem szeretném feleslegesen ezzel terhelni.  

Olyan gördülékenyen megy minden vele (kivéve az ami nem, de olyan kevés van). Semmi gondot nem okoznak a rajongók, mivel szeretnek, nem tudom, hogy hogyan történt ez de eszméletlenül örülök, hogy bár azért vannak azokból is akik inkább a pokolba kívánnak, de nagyon sok fan küld nekem kedves bíztató üzeneteket , amiket igazán csak jó szívvel fogadok és JUHUHUHUUU kiáltással olvasok fel Harrynek, aki ezután megköszöni a lánynak/fiúnak a kedves szavakat. Eszméletlen jó érzés.

Harry oly annyira az életem része lett, hogy úgy éreztem itt lenne az ideje bemutatni a szüleimnek, és Jordan-nek. Habár még én sem ismerem Harry szüleit és nővérét, de már igazán kíváncsi vagyok rájuk.

-          Holnapi program? – pillantott rám Harry.

-          Hát…izé…nekem dolgom van. – vakargattam a homlokom. Nem szerettem volna neki elmondani, hogy holnap orvoshoz kell mennem.

-          Titkolózol? – hunyorított rám, viszont a szája sarkában ott lapult egy különlegesen gyönyörű mosoly.

-          Én, nem. – emeltem fel a kezem védekezés képen. De már késő volt. Harry teljes erőből nekem ugrott és vadul csikizni kezdett.

-          Neeeeee! – kiáltottam fel nevetés közben. – Harry! Fejezd be! – ordítottam. Aztán megtörtént a lehetetlen. Éreztem ahogy a hasam erősen megfeszül és szörnyű fájdalom tör rám. Összegörnyedtem és nem törődtem azzal, hogy Harry még mindig boldogan csikiz, mivel nem éreztem.  Sűrű könnycseppek hagyták el a szememet és  kezemet a hasamra szorítottam.

-          Sara! – fogta meg a vállamat Harry. – Úristen! – látta meg a kanapét, először nem tudom, hogy min szörnyülködik ennyire, majd amikor lassan kinyitottam a szemem és megláttam amit ő lát még jobban pánikba estem. – Vérzel… - pislogott. De sajnos egyikünk sem tudta, hogy mi a tehendő akkor, amikor az ember nem olyan helyen vérzik, amire sebtapaszt, vagy kötést lehet tenni. Igen, ott véreztem, de biztosan nem  a menstruáció okolható emiatt.

-          Nagyon fáj. – szorítottam meg a kezét, és próbáltam a szemébe nézni.

-          Azonnal a kórházba viszlek!

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Louissal  a mi házunkban tanyáztunk és egy hatalmas popcornos tállal a kezünkben néztük a Kék Lagúnát. Már annyit beszéltünk róla, hogy mindkettőnk kedvet kapott a filmhez. Minden rendben ment ameddig Lou telefonja meg nem csörrent és fel nem vette. Abban a pillanatban viszont minden megváltozott. Láttam az arcán, hogy valami nem okés és, hogy valami baj van. Idegbetegen rángattam a karját, hogy mondja már el és akkor fájdalmasan rám nézett.

-          Mennünk kell! – fogta meg a karom és kifelé húzott az ajtón.

-          Mi? Mivan? Mond már!!!

-          Sara-t a kórházba kellett vinni … - suttogta csendesen, bennem pedig megállt az ütő. – Harry nagyon kiborúlt, azt mondja valami nagyon nagy baj van.

-          Nem… - suttogta, aztán Louis-tól is gyorsabban az autóba pattantam és méreggyorsasággal repesztettünk a kórházig.

Bármennyire is volt 5 perc az út nekem egy életnek tűnt. Louis keze remegett, nekem pedig minden porcikám. A kórházban eligazítást kértünk én pedig nem az ájulás szintjén rohantam a lifthez Louis-al az oldalamon.

-          Nem lesz semmi baj. – fogta az arcom két keze közé, és megpuszilta a homlokom.

-          Igen… semmi baj nem lesz. – suttogtam erőtlenül és szerettem volna hinni is ebben.

Amikor megpillantottam Harryt szélsebesen rohantam felé és el sem tudom mondani, mennyire, de mennyire féltem. Erősen megöleltem a könnyező fiút és frusztráltan ránéztem. Csak pislogott egy párat, majd megölelte Louist.

-          Minden oké lesz Harry. – szorította meg Louis Harry-t íygy próbálva erőt adni a fiúnak.

-          Hol van? – kérdeztem rekedten.

-          Éppen vizsgálják. – bökött az ajtó felé. Ebben a pillanatban lépett ki egy orvos az ajtón egy halom pappírral a kezében és egy hatalmas sóhaj keretében kezdett beszélni.

-          Nem kell semmi rosszra gondolni, a kisasszony állapota stabil, viszont van egy mondhatni nagy probléma …