31. Otthon

Mosolyt! Itt vagyok teljes felszereltséggel :3 nem lötyögök, csak megköszönök mindent! szóval 4 komi és új rész ;)) smileeeeee 

Kedves reggelek, kedves emberek és ismerős környezet. Otthon ébredtem fel. Leslattyogtam a lépcsőn és mosolyogva szoktattam magam az otthonléthez. A konyhaasztalon találtam egy cetlit, amin egy „dolgozni mentem drágáim” felirattal. Szélesen elmosolyodtam és hirtelen Mattre néztem.

-          Jó reggelt. – kacsintottam felé.

-          Hugikám. – vigyorodott el és elkezdett felém rohanni. Hatalmas testét rám vetette én pedig, mint egy kocsonya estem alatta össze.

-          Maaaaaat! – üvöltöttem.

-          Ugyan! Már mióta kell nélkülöznöm az én kis húgocskám. – adott egy barackot a fejemre ezzel tönkretette az amúgy is szörnyű hajam. Nem voltam képes haragudni rá, hisz nekem is hiányoztak már a Matt vs. Nana harcok…

Szépen telt a nap, Matt-nek mindent elmondtam, hogy mi történt velem/velünk amióta Timo és ő elmentek. Persze Matt volt olyan kedves és megát nem meghazudtoló, hogy nem csak a Louissal való kapcsolatomról kérdezett, hanem belement a piros betűs magányügy témába is.

-          Szerintem ez nem érdekel téged… - néztem rá szikrákat szóró szemmel.

-          De húgi… De. – nézett vissza rám ugyan olyan nézéssel.

-          Te mocskos zsarnok. – nevettem fel majd nekiugrottam.

-          Van jogom tudni! A szomszédban van! Bármikor átjöhet egy kis …

-          Ki ne mond! Matt szállj le rólam! – nevettem fel. – Elmentem. – fújtam ki röhögve a levegőt, majd felszaladtam a szobámba.

Gyorsan magamra kapkodtam valami otthoni „laza vagyok” szerelést és sietősen leszaladtam a kisüzletbe, mert valami érthetetlen okból megkívántam az uborkát (?) és otthon nem volt. Mint a rossz mesékben, vagy nyálas szappanoperákban, a zöldséges pultnál összefutottam az én kis uborkámmal… Louissal.

-          Jó reggelt szomszéd! – köszönt nekem egy csókkal.

-          Helló szomszéd! – üdvözöltem én is.

-          Uborka? – nézett értetlenül a kezemben lévő zöldségre.

-          Kérsz? – emeltem elé, hogy jobban lássa milyen fincsi.

-          Nem köszi, nekem a répa a befutó reggelire.

-          Tényleg. – nevettem el magam.

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

Talán tehetségem van a jó döntések meghozására, talán csak szerencsés vagyok. De mivel az önfejűség az erényeim közé tartozik, így inkább a sors a döntéseim okozója. Hogy miért döntöttem jól? Hát… csak mellém kell nézni, és akkor megérti mindenki.

Lassan veszi a levegőt, amikor alszik, gyönyörű rövid barna haja van, és hozzá passzoló gesztenye színű szeme. Édes mosolya, amivel bármikor levesz a lábamról és elér mindent, amit szeretne. Kezei az én kezemre voltak kulcsolva. Csak néztem ahogy alszik és szélesen elmosolyodtam. Fejem a mellkasára tetettem mire ő kezét a hátamra, majd simogatni kezdte. Halottam, ahogy szíve dobog és megnyugtatott. Anya régebben azt mesélte, hogy amikor még a baba az anyuka hasában van megnyugtatja  a szívverése, aztán, miután megszületett imád az anyja hasán pihenni, mert halja a mama szívverését. Körülbelül én is ilyen nyugalmat éreztem.

-          Jó reggelt. – csókolt meg Liam.

-          Ennél jobb nem is lehetne. – mosolyogtam a csókunkba. Kezei a hátam és a fenekem között vándoroltak, majd felpattant és gyorsan felöltözött.

-          Fényképezés. – húzta el a száját.

-          Értem. – bólintottam , majd visszavágtam magam az ágyába.

-          Addig menj el a lányokkal. – simította meg az arcom. – Már régen nem beszéltetek.

-          Jó ötlet. – mosolyodtam els gyorsan én is felöltöztem.

Igaza volt Liamnek. Már három négy napja nem hogy csak nem beszéltem Saraval és Nanaval, de még csak nem is láttam őket. Liam hamarelhajtott, én pedig úgy gondoltam kihasználom, hogy jó idő van és gyalogolok.

A levegőben iskola illat volt és pedig megborzongtam az egyetem szó hallatán, amit csendesen mondogattam. Holnap. Holnap megkezdődik. Izgulok miatta és ideges is vagyok, hiszen ki nem lenne az?

Hamar hazaértem, ahol csak Sarat találtam. A fiúk elmentek a fotózásra, így kiürült a ház… Habár Nana és Louis nyomait nem fedeztem fel sehol, Niall és Zayn pedig Liammel mentek el.

-          Egyedül? – öleltem át erősen Sarat. Felszisszent én pedig lepődötten néztem rá. – Minden renden? – kérdeztem ijedten tőle.

-          Nem. – hajtotta le a fejét. Elmesélte a kórházi esetet,a mi egy kicsit megrázott, hogy nem tudtam róla és, hogy senki nem is szólt. – De valami még mindig nincs rendben. – fogta mega hasát és keservesen simogatta. – Rettenetesen fáj.

-          Shhh. – öleltem meg nyugtatóan. – Elmenjünk az orvoshoz?

-          Nem már  voltam.

-          És? Mit mondott?

-          Hogy ezt ki kell bírni, a gyógyszerek, majd idővel tudnak rajtam segíteni.

-          Pff. Furcsa egy doki. – forgattam meg a szemem és nem tudtam, hová tenni, hogy  engedheti haza amikor ennyire fáj neki. – Tomlinsonék? – kérdeztem. Próbáltam elterelni a figyelmét a fájdalomról.

-          Doncasterben. – bólogatott és láttam az arcán, hogy már nagyon kíváncsi, hogy mit reagálok erre.

Nem lepődtem meg rajta különösebben , viszont Sara állapota egyre jobban aggasztott. Az arca fal fehér volt és úgy mozgott mint akit megvertek volna. Aggódtam érte, sőt féltettem is. Nem tudom, hogy holnap, hogy fog bevonulni így az egyetemre…

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Éppen Louis-ék házába tartottam zakatoló szívvel, amikor megláttam egy réges-régi ismerősöm a túloldalon. Ő csak nézett én pedig nevetve haladtam felé. Amikor legutoljára láttam alacsony, dagi és kopasz volt. Most viszont magas, nagyon nem dagi és baromi jó haja van.

-          Úristen szia! – öleltem át. – Atyaég el sem hiszem, hogy te vagy az!

-          Hát, pedig én vagyok. De te sem a régi vagy Cole! – nevetett rám és megvillantotta a mosolyát.

-          Mi újság? – mosolyogtam kedvesen rá.

-          Itt nem sok. De szerintem te tudnál mesélni.

-          Ugyan Arthur. – nevettem rá. – Csak az egyetem.

-          Szóval egyetem. – vigyorgott. – És a szomszéd? – biccentett Louis-ék háza felé.

-          És a szomszéd. – nevettem. – Bizony a szomszéd.

-          Mondanám, hogy grat’ nektek, de sajnos nem hazudok. – húzta el a száját.

-          Jó, oké. Még mindig nem vagytok jóban? – kérdeztem halkan. Tisztában voltam azzal, hogy Arthur és Louis nem ápol túl jó kapcsolatot. Gimiben osztálytársak voltak és hát, nem éppen jó barátok ként váltak el.

-          Szerinted? – kérdezte egy lenéző mosollyal az arcán. Vettem a lapot, szóval nem vitatkoztam vele és nem erősködtem, hogy „jaajj béküljetek már ki, légysziiii”. Ekkor lépett ki az ajtón Louis és a nagy lendülettel csak később vett minket észre.

-          Érted mentem. – mondta nekem és tudomást sem vett Arthur-ról.

-          Szervusz. – köszönt neki a srác megjátszott kedvességgel.

-          Menjünk. – mondta Louis és megfogta a kezem. Arthur arca megremegett és összehúzta a szemét.

-          Úgy elszálltál magadtól, hogy már köszönni sem kell? – nevetett Arthur.

-          Szerintem ne emlékeztessük magunkat egymásra. – mondta Lou kínos mosollyal.

-          Biztos vagy benne? – húzta össze a szemöldökét Arthur én pedig nem értettem, hogy mi 

       folyik a két srác között…  

Arthur Walter