29. A nyár utolsó napja

Mosooolyt! :):) kicsit későn hozom a részt, de most elég sok dologgal kell foglalkoznom és még a saját életem is elrontom felesleges döntésekkel:D:D:D ezért figyelmeztetlek titeket, hogy MINDIG GONDOLJÁTOK MEG 5X HOGYAN DÖNTÖTÖK!!!!! Na szóval:p Itt a 29.rész ami lehet egy kicsit meglep majd bennetek:) jó olvasást :) smileeeeeee 

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Minden a normális kerékvágásban halad egyenesen a hosszú és bonyolult úton, amit az élet elénk helyez és egy egyszerű „ez a te utad” mondattal ránk bíz, és türelmesen megvárja, hogy hogyan haladunk végig rajta. Egyszóval az én életem most a frissen betonozott rögmentes pályájához ért és várva várja, hogy mikor gördülök le erről a „tökéletes” útról és nézek szembe az akadályokkal. De ameddig minden rendben és minden egyszerűen frenetikusan jó, addig fogom magam és élvezem amennyire csak lehet. Nem gondolkodom feleslegesen, mert végül is mire jó az?

Talán a dolgok túl jól és túl tökéletesen is történtek. Annyira mesébe illő ez az egész történet, hogy már érdekel, hogy mi is fog történni. Habár holnap már megkezdődik az egyetem, nekünk… Nekünk lányoknak. Ebből már gondolhatjátok, hogy ezalatt a két hét alatt történt pár dolog. Talán a legfontosabb az, hogy Reachel és Nathan ahogy várható volt megbeszélték kettőjük kapcsolatát kisebb összetűzéssel, aminek az eredménye egy idegbetegen vibráló Nath és egy bűntudattal pislogó Rea lett. Deha ezt leszámítjuk mind a kettőjüknek így lett jó. Csakhogy Rea igazán nem pihentette magában a szakítás ízét, mint Nath és a szakításuk után 3 napra rá már Liammel kézen fogva jelentették be, hogy együtt vannak. Én és a többiek ujjongva fogadtuk, de amint Nath megtudta kicsit kikelt magából és furcsán reagált a történtekre. Azóta hiába hívom telefonon nem veszi fel és még véletlenül sem reagál.

Tegnap értekeztem utoljára Lucas-al, hogy is legyen a korrepetálás. Abban egyeztünk meg, hogy jövő nyáron ha lehet akkor újra találkozunk. Én pedig teljes kasszával kezdek neki a tanévnek.

-          Nehéz lesz. – feküdt le az ágyamra Louis. – Neked tanulás, nekem meg a turnék. Nem akarom ezt! – fúrta az arcát a párnák közé.

-          Úgy imádom amikor ennyire pozitív vagy. – csüccsentem le mellé.

-          Én csak felkészülök a legrosszabbra.

-          Louis! Megoldjuk. Amúgy is szerintem nem 10 hónapig lesztek turnén, plusz ha úgy vesszük az egyetem nem annyira fontos mint te…  - cirógattam a haját.

-          Ez most bármennyire is jól esik, akkor sem mondhatsz ilyet. Hogy gondolod, hogy az a sok poros könyv ne jelentene annyit mint ez itt. – vigyorodott el feszesen elmosolyodott.

-          Na, látod, pont erről beszélek. – nevettem fel, és megcsókoltam.

-           Nem szeretném, hogy megkezdődjön ez az egész… szökjünk meg!

-          És hová mennénk? – viccelődtem.

-          Láttad a Kék Lagúna című filmet? – pillantott rám csillogó szemekkel.

-          Igeeeen. – húztam el a végét. – Miért?

-          Oda mennénk. És úgy élnénk, mint ahogy ők éltek ketten.

-          Hárman. Született egy gyerekük, de Lou! Az elő részben meghalnak! – pislogtam rá rémülten.

-          Ez esetben a második részéről beszélek! – krákogott egyet viccesen.

-          Úristeeen. – nevettem fel teli torokból, amikor lepergett a szemem előtt a film. – Inkább az egyetem.

-          Most miért? – kérdezte meglepetten.

-          Az egyetem és te! Elég időnk lesz egymásra, nem kell aggódni!

Louissal még egy párszor átrágtuk magunkat ezen a témán, de végül arra jutottunk, hogy nem teljesen jó ötlet egy szigetre száműzni magunkat (és a többi) … Teljesen beleéltük magunkat az álmodozásba.  Hosszú és mély levegőt vettem és végül kiötlöttem egy igazán furcsa dolgot, amit muszáj voltam megosztani a mellettem éppen horkolást gyakorló barátommal.

-          Mi lenne, ha leutaznánk Doncaster-be? – mondtam szépen lassan.

-          Hmm. –gondolkodott el Lou. – Holnap már suli van.

-          Sietünk. – kacsintottam rá. – Na jó… holnap csak szeptember, holnapután lesz suli!

-          Hát… Végül is a szüleim még nem ismernek…

-          Persze… - kacsintottam rá. – Csak 19 éve.

-          Úúúú de furcsa lesz. Nem semmi, hogy ennyi idő alatt nem vettelek észre. – túrt a hajába.

-          Nem találkoztunk sürven. -  paskoltam meg a  vállát.

-          Arra emlékszem, hogy amikor az utolsó évemet jártam a gimiben, az x-faktor előtt, beláttam a szobádba. – röhögött fel.

-          Basszus! – kiáltottam rá. – Jézusom! Te pedofil!

-          Mi? Minek? Alig vagy tőlem fiatalabb. És amúgy is, ha már jó volt a kilátás miért mondtam volna, hogy húzd le a redőnyöd? – húzta fel a szemöldökét. Csak megcsaptam az arcát majd pici puszikat adtam a szájára. Nos igen. Bármennyire is meglepő, mi már 19 éve ismerjük egymást. A szomszédság átka.

˛ ˙˙˙ Sara szemszöge  ˙˙˙ ˛

-          Héé!  - kapott el Harry, miközben célegyenesen dőltem a föld felé. – Szédülsz?

-          Nem. – hazudtam sunyi módon, de nem szerettem volna neki elmondani az igazat.

-          Furcsa vagy te nekem. – sandított rám. – Valami nem stimmel.

-          Harry minden rendben, csak megbotlottam. – ráztam meg a fejem, erre Harry lenézett a földre, amin csak egyenesen fekvő szőnyeg volt.

-          Aha, szóval megbotlottál. – nézett rám gyanakvóan. – Sara, figyelj. Nem szeretném ha később derülne ki, hogy valami baj van. Már nem először történik ez!

-          Tudom Harry, de tényleg minden oké.

Azt mondják hazudni csúnya dolog. Én pedig nem szeretem a csúnya dolgokat így ezt a kis „hazugságot” betudom egy füllentésnek. Két-három hete vannak ezek a rosszulléti rohamaim amik ellen nem tudok mit tenni, Harry pedig nem hülye és nem fogja még egyszer bevenni ezt a „minden oké” dumámat. Holnapra van időpontom az orvoshoz, aki TALÁN tud rajtam segíteni. Szeretem Harryt és nem szeretném feleslegesen ezzel terhelni.  

Olyan gördülékenyen megy minden vele (kivéve az ami nem, de olyan kevés van). Semmi gondot nem okoznak a rajongók, mivel szeretnek, nem tudom, hogy hogyan történt ez de eszméletlenül örülök, hogy bár azért vannak azokból is akik inkább a pokolba kívánnak, de nagyon sok fan küld nekem kedves bíztató üzeneteket , amiket igazán csak jó szívvel fogadok és JUHUHUHUUU kiáltással olvasok fel Harrynek, aki ezután megköszöni a lánynak/fiúnak a kedves szavakat. Eszméletlen jó érzés.

Harry oly annyira az életem része lett, hogy úgy éreztem itt lenne az ideje bemutatni a szüleimnek, és Jordan-nek. Habár még én sem ismerem Harry szüleit és nővérét, de már igazán kíváncsi vagyok rájuk.

-          Holnapi program? – pillantott rám Harry.

-          Hát…izé…nekem dolgom van. – vakargattam a homlokom. Nem szerettem volna neki elmondani, hogy holnap orvoshoz kell mennem.

-          Titkolózol? – hunyorított rám, viszont a szája sarkában ott lapult egy különlegesen gyönyörű mosoly.

-          Én, nem. – emeltem fel a kezem védekezés képen. De már késő volt. Harry teljes erőből nekem ugrott és vadul csikizni kezdett.

-          Neeeeee! – kiáltottam fel nevetés közben. – Harry! Fejezd be! – ordítottam. Aztán megtörtént a lehetetlen. Éreztem ahogy a hasam erősen megfeszül és szörnyű fájdalom tör rám. Összegörnyedtem és nem törődtem azzal, hogy Harry még mindig boldogan csikiz, mivel nem éreztem.  Sűrű könnycseppek hagyták el a szememet és  kezemet a hasamra szorítottam.

-          Sara! – fogta meg a vállamat Harry. – Úristen! – látta meg a kanapét, először nem tudom, hogy min szörnyülködik ennyire, majd amikor lassan kinyitottam a szemem és megláttam amit ő lát még jobban pánikba estem. – Vérzel… - pislogott. De sajnos egyikünk sem tudta, hogy mi a tehendő akkor, amikor az ember nem olyan helyen vérzik, amire sebtapaszt, vagy kötést lehet tenni. Igen, ott véreztem, de biztosan nem  a menstruáció okolható emiatt.

-          Nagyon fáj. – szorítottam meg a kezét, és próbáltam a szemébe nézni.

-          Azonnal a kórházba viszlek!

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Louissal  a mi házunkban tanyáztunk és egy hatalmas popcornos tállal a kezünkben néztük a Kék Lagúnát. Már annyit beszéltünk róla, hogy mindkettőnk kedvet kapott a filmhez. Minden rendben ment ameddig Lou telefonja meg nem csörrent és fel nem vette. Abban a pillanatban viszont minden megváltozott. Láttam az arcán, hogy valami nem okés és, hogy valami baj van. Idegbetegen rángattam a karját, hogy mondja már el és akkor fájdalmasan rám nézett.

-          Mennünk kell! – fogta meg a karom és kifelé húzott az ajtón.

-          Mi? Mivan? Mond már!!!

-          Sara-t a kórházba kellett vinni … - suttogta csendesen, bennem pedig megállt az ütő. – Harry nagyon kiborúlt, azt mondja valami nagyon nagy baj van.

-          Nem… - suttogta, aztán Louis-tól is gyorsabban az autóba pattantam és méreggyorsasággal repesztettünk a kórházig.

Bármennyire is volt 5 perc az út nekem egy életnek tűnt. Louis keze remegett, nekem pedig minden porcikám. A kórházban eligazítást kértünk én pedig nem az ájulás szintjén rohantam a lifthez Louis-al az oldalamon.

-          Nem lesz semmi baj. – fogta az arcom két keze közé, és megpuszilta a homlokom.

-          Igen… semmi baj nem lesz. – suttogtam erőtlenül és szerettem volna hinni is ebben.

Amikor megpillantottam Harryt szélsebesen rohantam felé és el sem tudom mondani, mennyire, de mennyire féltem. Erősen megöleltem a könnyező fiút és frusztráltan ránéztem. Csak pislogott egy párat, majd megölelte Louist.

-          Minden oké lesz Harry. – szorította meg Louis Harry-t íygy próbálva erőt adni a fiúnak.

-          Hol van? – kérdeztem rekedten.

-          Éppen vizsgálják. – bökött az ajtó felé. Ebben a pillanatban lépett ki egy orvos az ajtón egy halom pappírral a kezében és egy hatalmas sóhaj keretében kezdett beszélni.

-          Nem kell semmi rosszra gondolni, a kisasszony állapota stabil, viszont van egy mondhatni nagy probléma …

28. Felejthetetlen

Mosolygóóóós mosolyt! :) Itt lenne a 28. rész és most jött el az ideje, hogy gondolkodjak azon, hogy háy rész is lesz összesen. Én 40-et tervezek. Nektek mi a véleményetek? Sajnos a másik blogom ígéretesebb így az is elveszi az időmet, de próbálok ide is koncentrálni :):) jóóóó olvasááááást ;p

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Koránt sem ért véget a nap a csajos beszélgetésünk után.  Reachel végre észhez tért, és maga is rájött arra, hogy mi neki a jó. Büszke vagyok rá, igazán! Viszont előttem állt egy őszinteségi roham… el kell mondanom Louisnak, hogy mi is történt azon az estén, amikor „valahová” eltűntem. Fel is készültem rá és amikor megérkezett az éjszaka közepén rá is szántam magam, hogy kitálalok.

-          Na, mesélj. – mosolygott rám édesen. Ajj, így csak még nehezebb lesz!

-          Tudod, amikor a buli után eltűntem… - kezdtem bele és mindent, de mindent elmondtam. Elmondtam, hogy mivel vádol a srác akinél aludtam, és, hogy nem rég itt volt, na meg persze hangsúlyoztam, hogy VAN TANÚM!

-          Tanúd? Hármas volt? – gúnyolódott. Nem igazán vártam tőle ezt a reakciót, de megpróbáltam jól kijönni a helyzetből.

-          Nem! Amikor itt volt, Zayn segített. –magyaráztam hevesen, és a kezeimmel hadonásztam.

-          Zayn mostanában sok mindenben segít neked, nem de? – húzta fel a szemöldökét és faggatón rám nézett.

-          Ez most mit jelentsen? – háborodtam fel egy pillanat alatt.

-          Csak azt, hogy engem elküldesz, és inkább itt maradsz vele, erről a srácról meg! Nem kellett volna rögtön elmondani? Meg mi az, hogy azzal vádol téged, hogy lefeküdtetek? Ezzel, hogy lehet már vádolni valakit? – állt fel és fel alá kezdett járkálni a szobámba.

-          Ne kiabálj. – kérleltem, de nem igazán hatotta meg.

-          Nana! Mit tennél a helyemben?

-          Én … nem tudom, de higgy nekem kérlek!

-          Hülyének néznek az emberek! Azért mert ”elvileg” az én barátnőm vagy, de sosem velem hoznak szóba hanem valami másik emberrel. Szerinted ez, hogy esik nekem?

-          Lou… - fogtam meg a kezét, ő pedig idegesen rám nézett. - Ne érdekeljenek az emberek! Most úgy teszek, mintha meg sem halottam volna ezt az „elvileg”-et…

-          Annyira rossz! – túrt a hajába. – Rossz, hogy nem tudok rád haragudni! Tudom, hogy nem hazudnál nekem! – ölelt magához, majd folytatta. – Máskor, ha van valami, akkor én legyek az első akinek elmondod és nem az utolsó. Mert ha nem, legyártok vagy egy tonna Nana konzervet. – mosolygott a hajamba.

-           Megfenyegettél? – nevettem én is.

-          Ha akarod, megfenyegethetlek. – lökött le az ágyra és rám mászott.

-          Készül a konzervgyártás? – vigyorodtam el két csók között.

Erre mondaná Reachel, hogy „békülős sex”, de Rea nincs most itt! Most csak én és Louis vagyunk, viszont bármennyire is próbálom kiverni a fejemből Rea elméletét, nem megy. Úúú ilyenkor úgy leütném!

-          Louis! – állítottam le, pedig már félmeztelenül ágaskodott fölöttem.

-          Hmmm? – kérdezte, közben a nyakam harapdálta.

-          Nem fog menni.

-          Mi? – nézett a szemembe. – Ne csináld! Már beindultam!

-          Tudom… De, szerinted ez most olyan „jajj ne haragudj már rám, mert ennyi ökörséget csináltam” dugás lenne? Mert nekem ez így nem menne, mert nem ezzel akarlak kiengesztelni. – bólogattam okosan, ő pedig csak elmosolyodott.

-          Holnap elbeszélgetek Reachel-el. De  hé! Össze sem vesztünk, amúgy is… itt az ideje az emlékfrissítésnek!  - kacsintott rám, majd folytatta, ahol abbahagyta.

*Reggel

Két erős kar között ébredtem, és nem fogok túlozni, vagy füllenteni, de vattacukor illata volt. Olyan szuperédes volt, hogy már lassacskán elszédültem tőle. Mélyen magamba szívtam és elraktároztam. Sosem éreztem magam még ennyire boldognak. Sosem keltem fel még ilyen érzéssel, de még arra is merek fogadni, hogy sosem szerettem senkit ennyire, mint Louist.

Csendesen kinyitotta szemét, és a jól megszokott „jó reggelt édes, hogy aludtál”-t kihagyva kinyújtotta rám a nyelvét és morgott egyet. Nagyra nyitottam a szemeim és egy hatalmasat nevettem. Lehet, hogy valahol legbelül egy eldugott állat van benne, ami a mai napon megmutatkozott nekem egy morgás kíséretében. Talán egy őrültbe szerettem volna bele? Lehet. De hát, nekem így jó ahogy van! Semmit nem változtatnék meg!

Viszont nem lehet az egész napot ágyban tölteni, így szedelősködtem és felvettem valami egyszerűt és nagyszerűt. Hajamat kiengedtem és engedtem neki, hogy oda vándoroljon a hátamon ahova szeretne. Loui vigyorogva  nézett az ágyból én pedig csak rosszallóan felé pillantottam.

-          Én tartom el a családot! Te pedig még arra sem vagy hajlandó, hogy felkelj az ágyból! – sandítottam felé.

-          Az este, sajnálatos módon, valaki megbénított. -  húzta  féloldalas mosolyra  a száját.

-          Na Vicces Vince! Pattanj , mert én megyek dolgozni, te  pedig rendet rakni! – utasítottam.

-          Hol kell rendet rakni? – kerekedett el a szeme és nem értette, hogy mire  gondolok.

-          Nézz körül ember! Mint egy háborús csatatért! – mutattam  a szobámra, ami enyhén  fogalmazva volt kupis… ez persze egy éjszaka alatt történt, a rendrakás pedig egy hónap alatt fog…

-          Ne kend rám, hogy nem tartod rendben a szobád! Egy vendéggel nem így kell bánni. – fujtatott a takaró alól.

-          Egy, kettő, három … - kezdtem számolni. – Ha a tízhez érek és még nem keltél fel nem lesz több ilyen, mint este, négy, öt…

-          A kis zsarnok! – nevettem fel, majd kipattant az ágyból és magára kapta a ruháit.

-          Mire hazajövök, csillogjon villogjon minden. -  nyomtam egy puszit az orrára, majd reggeli nélkül siettem Lucas-hoz törizni.

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

Nana lelépett korrepetálni én pedig egyedül maradtam egy rakás férfival. Sara és Harry elmentek vásárolni, Niall, Zayn és Louis pedig itt tanyázik. Louist megértem de Niallt és Zaynt nem. Na jó! Niallt is megértem, mert végül is kapóra jön, hogy megeszik minden romlandót, de Zayn … Gyorsan lehuppantam mellé  a kanapén és tudálékosan rá néztem.

-          Mi járatban Malik Úr? – toltam feljebb az orromon az olvasó szemüvegem.

-          Ne aggódj, csak azért nem megyek haza mert ráfér Liamre a magány. – vigyorgott rám. Nem gondoltam volna, hogy ennyire átlátszó vagyok. – Ő ilyenkor gondolkodik. – kacsintott rám.

-          Ne példálózz! Nem szeretem. – morgolódtam.

-          Nono! Csak semmi sértődés. – bökött meg.

-          Reachel Peet! – halottam Louis hangját az emeletről. – Azonnal idejössz!

-          Louis Tomlinson! Nem vagyok a csicskád! Ez az én házam! – ordítottam én is el magam viccesen.

-          Szóval. – állt meg előttem és összeszorított szemmel méregetett. – Békülős sex?

-          Nem mondod, hogy megjegyezte? – néztem ijedten Louisra és rögtön tudtam mire gondol. Nana-nak ecseteltem erről tegnap és úgy látszik a szívére vette. Louis csak bólintott én pedig hangosan elkezdtem nevetni. – Bolond egy barátnőd van. – mosolyogtam rá és megjátszva a helyzetet még ál könnycseppeket is letöröltem.

Nem tudtam magammal mit kezdeni, így gondoltam átnézek Bilihez. Igen Bilhez! Nem pedig Liamhez , aki Bilivel van! Semmiképp!  Habár cseppet sem tartottam jó ötletnek egyedül menni, így megfűztem Niallt, hogy jöjjön velem.  Amikor Zayn-nek leesett, hogy Bilit otthagyta Liam-mel teljesen lefehéredett.

-          Megyek én is! – happogott. – Én egy állatkínzó vagyok! – sütötte le a szemét. – Szegény Bili.

-          Zayn! – ütöttem vállba. – Liam nem tett semmi rosszat Bilivel.

-          Éhezteti… Liamnek szokása, képzeld! – csámcsogott útközben Niall.- Naponta csak KÉTSZER ad neki kaját!  

-          Mert annyiszor kell. – tártam szét értetlenül a karom.

-          Horanéknál nem! – bólogatott a szőke fiú.

Amikor megérkeztünk ( elfelejtettem említeni, hogy kisebb harcot vívtam Louissal, aki annyira boldog volt, hogy egyedül maradhat a házban, hogy rögtön a fehérneműs fiókokat támadta meg és kezdett a bugyikkal és melltartókkal puzzel-t játszani, hogy fogtam és bezártam Nana szobájába, remélem  van Nana-nal kulcs, hogy be tudjon menni… ) Liam a nappaliban evett Bili pedig sóvárogva figyelte őt. Ennyi kellet Niall-nek, hogy egy örök életre Liamre ragassza az „állatkínzó” címet. Hadakozva kitépte Liam kajáját a srác szájából (?) és letette a földre Bili elé.

-          Megbuggyantál? – hüppögött Liam. – Az volt a reggelim!

-          Neki is! – tette keresztbe a két kezét Niall és büszkén méregette a már méretes ebet.

-          De Ő már kapott te észlény!  - temette az arcát a kezeibe Liam . – Ha ez a kutya felnő úgy fog kinézni, mint egy tank. – durmolta a keze közé én pedig felkacagtam. Hirtelen felém kapta a tekintetét és azt vettem ki belőle, hogy nem tudott az ittlétemről.

-          Hozzád jöttem. – vigyorogtam rá még mindig nevetve. Felmentünk a szobájába és leültünk az ágyára. Megkezdődött a sorsfordító beszélgetés …