32. Csalódottság

Mosolyt! Köszönöm szépen a 4 komit:3 salalalalla! Nagyon jól esnek! Itt a fejezet, viszont van egy rossz hírem. Szünetben elutazom és valószínülg nem fogok tudni hozi egy részt sem. :( majd meglátom még mi lesz:/ 5 komi után következő :3 smileeeee 

Louis kezét szorongatta és idegesen kiabált velem. Nem értettem, miért teszi ezt, de nem volt erőm veszekedni. Nem érzetem magam hibásnak, amiért beszéltem Arthur-ral. Vagy ha már manapság ezért szidás jár, akkor bocs. Szörnyen nehezen tudtam magamat visszatartani és nem Louis-nak ugrani. Lehet, hogy kancsal, vagy valami hályog van a szeme előtt, de azzal vádol, hogy én hagytam, hogy a srác kikezdjen velem.

-          És ami a legjobban fáj, az, az, hogy tudtad, hogy nem vagyunk jóban! – járkált föl alá én pedig csak nagyra meresztettem a szemem.

-          Befejezted? – kérdeztem hökkenten. Nyelni nem tudtam úgy kiszáradt a szám és életemben nem voltam még ennyire dühös.

-          Be. – nézett rám úgy, mint akit porig sértettek.

-          Elmentem. – mondtam dühösen, majd felálltam és magam után becsapva az ajtót rohantam át az úttesten.

Nem szeretek vele balhézni. De ha eddig összevetek mindent, nem miattam voltak a veszekedések. Na jó… Nem fényezem magam… Megegyezek a lelkiismeretemmel egy 50-50-ben. Az korrekt. De ha most ezt vesszük én vagyok a sértett. Nem! Nem akarok Louis-al haragban lenni és eljátszani, hogy én nem szeretem most őt, és azt pedig végképp nem akarom látni, hogy Ő úgy nézzen rám, mint egy idegenre. Nem!

Kegyetlen fejfájással fetrengtem az ágyamon amikor Matt esett be az ajtómon és vihogva rám vetette magát. Hogy megszoktam-e ezeket a terrortámadásokat az egészségem irányába? Hát… még kezdő stádiumban vagyok. Talán ezért üvöltöttem egy akkorát, hogy majd kiszakadt a fal.

-          Hogy fulladnál meg a nevetésedben! – vágtam egy párnát Matt-hez, mivel jót szórakozott a szenvedésemen.

-          Mi folyik itt? – rohant be anya a szobámba.

-          Ez a vad… - kezdtem volna bele, de Matt a szavamba vágott.

-          Bántott a vörös, anya. – biggyesztette le a száját a bátyám.

-          Julia! – nézett rám sejtelmesen anya.

-          Szeretem, amikor igazságot teszel. – vontam fel a szemöldököm.

-          Én pedig azt az érzést szeretem, amikor olyan, mintha két fiam lenne. – húzta féloldalas mosolyra a száját, majd kiment.

-          Köszönöm, hogy kételkedsz a nemi helyzetemben. – kiáltottam anya után.

Matt csak egy elégedett mosollyal befeküdt mellém az ágyba és elmélkedve a falat kezdte tanulmányozni. Néha hümmögött egyet, néha köhögött, máskor pedig megbökte az oldalam.

-          A  pokolba már! 22 éves vagy! De egy 10 éves érettebb, mint te. - nevettem rá. – Mit akarsz mondani.

-          Én? – kérdezte meg lepetten. – Én ugyan semmit. Inkább rád lennék kíváncsi.

-          Hova is gondoltam … vakartam meg a homlokom.

Nem menekülhettem a lelkizés elől így elmondtam Matt-nek, amit jobb esetben (amikor normális emberek vesznek körül) Sara-nak, vagy Rea-nak mondok el. De most itt volt nekem Matt. Akivel bár nagyon jó a kapcsoltam valahol, mégis fiú. Egy eldugott helyen…

-          Úgyis kibékültök. – vont vállat.

-          Remélem.

-          Ne depizz, mert egy nem áll jól, kettő Louis szeret. És te is őt.

-          Jól van. – mosolyogtam rá, majd megöleltem.

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Fütyörészve tartottam hazafelé a fotózásról. Néha még meg is pördűltem és úgy folytattam az utam. Szerelmes vagyok. Nagyon? Nagyon! Hatalmas vigyor van a fejemen és felfoghatatlanul boldog vagyok. Mintha Lottót nyertem volna.

-          Hahó! – lépkedtem befelé a házba és szememmel Sara-t kerestem.

-          Itt vagyok! – kiáltott egy hang nekem. Ismerősnek ismerős volt, de őszintén megmondom, nem voltam benne biztos, hogy Sara-hoz tartozik. Érdeklődve haladtam előre és kíváncsian kerestem a hangot.

-          Búúúúúú! – ugrott elém egy félmeztelen lány, majd amikor meglátott hatalmas visításba kezdett és lehasalt a földre, hogy eltakarja, amit nem akartam látni.

-          Úristen! – fordultam sarkon. – Mi a büdös élet folyik itt?

-          Én… Én… - dadogott a lányka.

-          Mi a franc? – jött Zayn egy törülközővel a derekán a nappaliba.

-          Ezt én kérdezem!  - tártam szét a karom. Zayn csak elvigyorodott, majd egy amolyan „most menj már haver” nézéssel pillantott az ajtó felé. Fújtam egy nagyot, majd megindultam. – Sara? – kérdeztem egy pillanatra visszafordulva.

-          Hazament. – mosolygott rám Zayn, majd folytatta amit abbahagyott.

Fejemből kiűztem a látottakat, bepattantam az autóba és egyenesen Sara-hoz siettem.

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Már este volt én pedig dél óta nem láttam Lou-t. Kicsit paráztam, hiszen ma megyünk vissza Londonba. Ketten. Elvileg, merthogy ő még nem szólt nekem, hogy menjünk, vagy hogy pakoljak. Telefonom szugeráltam, gondoltam addig nézem, ameddig meg nem szólal, de nem igazán sikerült.

Felpattantam és hirtelen ötlettől vezérelve mentem át Louis-ék házába. Hasam görcsben volt, mivel úgy gondoltam, hogy nem én leszek az aki először keresi meg a másikat, de ez nem így sikerült. Louis kishúga Daisy. Kedvesen rámosolyogtam ő pedig érdeklődve nézett rám.

-          Beszélhetek Louis-sal?- kérdeztem tőle.

-          Hát, ő már elment. – mondta édes hangon.

-          Elment? – ijedtem meg.

-          Igen, azt hiszem 5 perce. – számolgatta a kislány az ujjain.

-          Köszönöm. – mosolyogtam keserűen. – Légy jó! Üdvözlök mindenkit!

-          Sziaaaaaa, átadom. – köszönt el tőlem mosolyogva.

Hatalmasra meresztettem a szemeim és értetlenül bámultam magam elé. Elment?! Itt hagyott? Szörnyű csalódottság volt benne. Mély levegőt vettem és igyekeztem nem elbőgni magamat. Az agyam rögtön kattogni és megfejteni a ’miért’-eket. De most fontosabb volt, hogy, hogy! Hogyan jutok vissza Londonba, ha Lou elment. Az ő autójával jöttünk. Beletúrtam a hajamba és aranyos mosollyal az arcomon Matt elé álltam.

-          Lehet egy extra, hatalmasan nagy kérésem? – húztam össze a szemöldököm.

-          Mit kapok érte? – nézett rám kíváncsian, miközben evett.

-          Ami csak kérsz. – legyintettem

-          Benne vagyok. – állt fel és érdeklődve nézett rám.

-          Elvinnél Londonba? – húztam el a szám és félve vártam a választ. Talán túldramatizáltam a helyzetet, mivel Matt csak megvonta a vállát és tapsolt egyet.

-          Indulhatunk? – kérdezte. Elmosolyodtam, majd lenyeltem a torkomban lévő hatalmas gombócot.

Az autóút közben a telefonom folyamatosan csengett, és igen, Louis hívott. De olyan szinten megbántva éreztem magam, hogy nem vettem fel. Kibámultam az ablakon és szomorúan könnyeztem. Nem sírtam! Csak könnyeztem. Matt rám hagyta a dolgot és nem zaklatott, hogy mi bajom van már megint…

31. Otthon

Mosolyt! Itt vagyok teljes felszereltséggel :3 nem lötyögök, csak megköszönök mindent! szóval 4 komi és új rész ;)) smileeeeee 

Kedves reggelek, kedves emberek és ismerős környezet. Otthon ébredtem fel. Leslattyogtam a lépcsőn és mosolyogva szoktattam magam az otthonléthez. A konyhaasztalon találtam egy cetlit, amin egy „dolgozni mentem drágáim” felirattal. Szélesen elmosolyodtam és hirtelen Mattre néztem.

-          Jó reggelt. – kacsintottam felé.

-          Hugikám. – vigyorodott el és elkezdett felém rohanni. Hatalmas testét rám vetette én pedig, mint egy kocsonya estem alatta össze.

-          Maaaaaat! – üvöltöttem.

-          Ugyan! Már mióta kell nélkülöznöm az én kis húgocskám. – adott egy barackot a fejemre ezzel tönkretette az amúgy is szörnyű hajam. Nem voltam képes haragudni rá, hisz nekem is hiányoztak már a Matt vs. Nana harcok…

Szépen telt a nap, Matt-nek mindent elmondtam, hogy mi történt velem/velünk amióta Timo és ő elmentek. Persze Matt volt olyan kedves és megát nem meghazudtoló, hogy nem csak a Louissal való kapcsolatomról kérdezett, hanem belement a piros betűs magányügy témába is.

-          Szerintem ez nem érdekel téged… - néztem rá szikrákat szóró szemmel.

-          De húgi… De. – nézett vissza rám ugyan olyan nézéssel.

-          Te mocskos zsarnok. – nevettem fel majd nekiugrottam.

-          Van jogom tudni! A szomszédban van! Bármikor átjöhet egy kis …

-          Ki ne mond! Matt szállj le rólam! – nevettem fel. – Elmentem. – fújtam ki röhögve a levegőt, majd felszaladtam a szobámba.

Gyorsan magamra kapkodtam valami otthoni „laza vagyok” szerelést és sietősen leszaladtam a kisüzletbe, mert valami érthetetlen okból megkívántam az uborkát (?) és otthon nem volt. Mint a rossz mesékben, vagy nyálas szappanoperákban, a zöldséges pultnál összefutottam az én kis uborkámmal… Louissal.

-          Jó reggelt szomszéd! – köszönt nekem egy csókkal.

-          Helló szomszéd! – üdvözöltem én is.

-          Uborka? – nézett értetlenül a kezemben lévő zöldségre.

-          Kérsz? – emeltem elé, hogy jobban lássa milyen fincsi.

-          Nem köszi, nekem a répa a befutó reggelire.

-          Tényleg. – nevettem el magam.

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

Talán tehetségem van a jó döntések meghozására, talán csak szerencsés vagyok. De mivel az önfejűség az erényeim közé tartozik, így inkább a sors a döntéseim okozója. Hogy miért döntöttem jól? Hát… csak mellém kell nézni, és akkor megérti mindenki.

Lassan veszi a levegőt, amikor alszik, gyönyörű rövid barna haja van, és hozzá passzoló gesztenye színű szeme. Édes mosolya, amivel bármikor levesz a lábamról és elér mindent, amit szeretne. Kezei az én kezemre voltak kulcsolva. Csak néztem ahogy alszik és szélesen elmosolyodtam. Fejem a mellkasára tetettem mire ő kezét a hátamra, majd simogatni kezdte. Halottam, ahogy szíve dobog és megnyugtatott. Anya régebben azt mesélte, hogy amikor még a baba az anyuka hasában van megnyugtatja  a szívverése, aztán, miután megszületett imád az anyja hasán pihenni, mert halja a mama szívverését. Körülbelül én is ilyen nyugalmat éreztem.

-          Jó reggelt. – csókolt meg Liam.

-          Ennél jobb nem is lehetne. – mosolyogtam a csókunkba. Kezei a hátam és a fenekem között vándoroltak, majd felpattant és gyorsan felöltözött.

-          Fényképezés. – húzta el a száját.

-          Értem. – bólintottam , majd visszavágtam magam az ágyába.

-          Addig menj el a lányokkal. – simította meg az arcom. – Már régen nem beszéltetek.

-          Jó ötlet. – mosolyodtam els gyorsan én is felöltöztem.

Igaza volt Liamnek. Már három négy napja nem hogy csak nem beszéltem Saraval és Nanaval, de még csak nem is láttam őket. Liam hamarelhajtott, én pedig úgy gondoltam kihasználom, hogy jó idő van és gyalogolok.

A levegőben iskola illat volt és pedig megborzongtam az egyetem szó hallatán, amit csendesen mondogattam. Holnap. Holnap megkezdődik. Izgulok miatta és ideges is vagyok, hiszen ki nem lenne az?

Hamar hazaértem, ahol csak Sarat találtam. A fiúk elmentek a fotózásra, így kiürült a ház… Habár Nana és Louis nyomait nem fedeztem fel sehol, Niall és Zayn pedig Liammel mentek el.

-          Egyedül? – öleltem át erősen Sarat. Felszisszent én pedig lepődötten néztem rá. – Minden renden? – kérdeztem ijedten tőle.

-          Nem. – hajtotta le a fejét. Elmesélte a kórházi esetet,a mi egy kicsit megrázott, hogy nem tudtam róla és, hogy senki nem is szólt. – De valami még mindig nincs rendben. – fogta mega hasát és keservesen simogatta. – Rettenetesen fáj.

-          Shhh. – öleltem meg nyugtatóan. – Elmenjünk az orvoshoz?

-          Nem már  voltam.

-          És? Mit mondott?

-          Hogy ezt ki kell bírni, a gyógyszerek, majd idővel tudnak rajtam segíteni.

-          Pff. Furcsa egy doki. – forgattam meg a szemem és nem tudtam, hová tenni, hogy  engedheti haza amikor ennyire fáj neki. – Tomlinsonék? – kérdeztem. Próbáltam elterelni a figyelmét a fájdalomról.

-          Doncasterben. – bólogatott és láttam az arcán, hogy már nagyon kíváncsi, hogy mit reagálok erre.

Nem lepődtem meg rajta különösebben , viszont Sara állapota egyre jobban aggasztott. Az arca fal fehér volt és úgy mozgott mint akit megvertek volna. Aggódtam érte, sőt féltettem is. Nem tudom, hogy holnap, hogy fog bevonulni így az egyetemre…

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Éppen Louis-ék házába tartottam zakatoló szívvel, amikor megláttam egy réges-régi ismerősöm a túloldalon. Ő csak nézett én pedig nevetve haladtam felé. Amikor legutoljára láttam alacsony, dagi és kopasz volt. Most viszont magas, nagyon nem dagi és baromi jó haja van.

-          Úristen szia! – öleltem át. – Atyaég el sem hiszem, hogy te vagy az!

-          Hát, pedig én vagyok. De te sem a régi vagy Cole! – nevetett rám és megvillantotta a mosolyát.

-          Mi újság? – mosolyogtam kedvesen rá.

-          Itt nem sok. De szerintem te tudnál mesélni.

-          Ugyan Arthur. – nevettem rá. – Csak az egyetem.

-          Szóval egyetem. – vigyorgott. – És a szomszéd? – biccentett Louis-ék háza felé.

-          És a szomszéd. – nevettem. – Bizony a szomszéd.

-          Mondanám, hogy grat’ nektek, de sajnos nem hazudok. – húzta el a száját.

-          Jó, oké. Még mindig nem vagytok jóban? – kérdeztem halkan. Tisztában voltam azzal, hogy Arthur és Louis nem ápol túl jó kapcsolatot. Gimiben osztálytársak voltak és hát, nem éppen jó barátok ként váltak el.

-          Szerinted? – kérdezte egy lenéző mosollyal az arcán. Vettem a lapot, szóval nem vitatkoztam vele és nem erősködtem, hogy „jaajj béküljetek már ki, légysziiii”. Ekkor lépett ki az ajtón Louis és a nagy lendülettel csak később vett minket észre.

-          Érted mentem. – mondta nekem és tudomást sem vett Arthur-ról.

-          Szervusz. – köszönt neki a srác megjátszott kedvességgel.

-          Menjünk. – mondta Louis és megfogta a kezem. Arthur arca megremegett és összehúzta a szemét.

-          Úgy elszálltál magadtól, hogy már köszönni sem kell? – nevetett Arthur.

-          Szerintem ne emlékeztessük magunkat egymásra. – mondta Lou kínos mosollyal.

-          Biztos vagy benne? – húzta össze a szemöldökét Arthur én pedig nem értettem, hogy mi 

       folyik a két srác között…  

Arthur Walter

30. Utolsó találkozás

Mosooooolyt! harmicadik rész!!!! jajajajajajaj :D:D:D atyagatya:D na most h kiörjöngtem magam, felhívom a figyelmeteket, hogy a rész címe majd későbbiekre jelent sokat. Lehet, hogy észrevettétek már, de nem volt komihatár egy ideje. de most újra visszahozom, mert sajnos muszáj :(( viszont köszönöm a tetszikeket:))))) szóval 4 komi és új rész :* 

 ˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Olyan erős gyomorgörcsöm volt, hogy átéreztem a nők problémáit, amikor menstruálnak. Az 

idegesség, az éhség, és a tudatlanság, mind a gyomromat támadták meg és kínozták azt. Az orvos azt mondta, hogy jól van, de azt is mondta, hogy van egy nagy probléma, majd fogta magát és elment egy „mindjárt jövök” kíséretében. Hogy lehet valaki ekkora tapló? Hogy hagyhat itt minket ekkora kérdéssel a fejünkben? Nem szimpatikus egy fószer. De mit volt, mit nem tenni, várnunk kellett. Hatszor fogott le Louis, hogy ne menjek be Sarahoz. Dúltak bennem az érzelmek és már-már kezelhetetlen lettem.

-          Harry! Senkinek nem lesz jobb ha ezt csinálod. – temette az arcát a kezei közé Nana.

-          Tudom… - fogtam én is a fejem majd leültem mellé. – Megőrít!!!

-          Minket is, de ott van bent, jól van és ez a fontos. – simította meg a karomat a vörös hajú lány és erőtlenül rám mosolygott.

-          Elnézést kérek. – jött vissza az orvos. – Szóval, gondolom már mindegyikük fejében felvetődött, hogy Mrs. Henderson terhes. – mondta, és milyen jól mondta. Mert talán nem is volt más gondolatom, mint az, hogy terhes lett… - De nem. erről szó sincs. A nemi szervi  vérzést a vérzékenység okozta másrészt pedig a hasüregi vérzés. A kisasszonynak fokozottan veszélyes Hasüregi vérzése van, nagyon de tényleg nagyon vigyáznia kellene erre …

-          Az én hibám, Istenem… - álltam fel és idegesen járkálni kezdtem. Én csikiztem meg annyira, hogy ekkora baj legyen belőle.

-          Mr. Styles ugye? – nézett ráma  doki. Csak bólintottam ő pedig mosolyogva folytatta.

-          A lányom nagy rajongója  a bandájuknak. – pillantott rám és Lou-ra. – Visszatérve. Nem az ön hibája, sőt inkább örüljön, hogy megtörtént most, mint majd később és sokkal nagyobb baj lett volna belőle. – veregette meg a vállam. Jól estek a szavai, de már nagyon be szerettem volna hozzá menni, hogy megöleljem és a fülébe suttogjam, hogy szeretem.

Egy örökké valóság volt kint ülni azokon a borzasztóan kényelmetlen és ellenséges székeken, de mindent megadtam volna, hogy lássam.  Nana és Louis velem voltak végig amiért nagyon hálás is vagyok. Egyedül nem bírtam volna sokáig.

-          Már nem megyünk haza. – ölelte át Louis Nana-t.

-          Tudom.-  bólintott a lány.

-          Haza? – néztem rájuk.

-          Úgy terveztük, hogy haza látogatunk Doncasterbe. – mosolygott Nana.

-          Még van időtök! Ha most elindultok, még odaértek! – kezdtem pattogni.

-          Harry… A barátnőm bent fekszik ott. – mutatott undorodva a kórterem ajtajára. – Én nem megyek sehova!

-          Csak gondoltam …

-          Nem kell! – mondta feszülten.

-          Hé. Én asszem hozok valami kaját. – mondta Lou és látszott rajta, hogy meglepődött Nana reakcióján.

Minden úgy történt ahogy az orvos mondta. Sara nem volt rossz állapotba viszont 3 gyógyszert is felírtak neki. Szuper. Nem mosolygott amitől én is megrettentem és félve pillantottam rá, amikor már hazafelé tartottunk. Nana és Louis megnyugodtak amikor látták, hogy egyben van a barátnőm és hirtelen ötletre este negyed tizenegykor elindultak Doncaster felé.

-          Minden oké? – csókoltam meg Sara-t.

-          Te gondoltál arra, hogy lehet terhes vagyok? – nézett rám kétségbeesetten.

-          Csak annyit mint te.

-          És ha tényleg az lett volna a baj, akkor  mi lett volna?

-          Lett  volna egy gyönyörű gyerekünk és boldogan éltünk volna hárman. Amúgy nem tudom. De nem is szeretném, mivel nem az történt. Ne törd az agyad ilyenen, felesleges. – mosolyogtam rá ő pedig csak pislogott egy nagyot majd szorosan megölelt.

-          Szeretlek. – suttogta a mellkasomba.

-          Igen… Én is. – csókoltam meg újra.

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

-          Louis! Nem gondolod, hogy… LASSAN MEGYÜNK! – kiáltottam a sofőrre.

-          Inkább így, mint veszélyesen. – okoskodott tovább.

-          Állj meg!

-          Mi van?

-          Jól halottad állj meg! – parancsoltam rá, amire szófogadóan megállt. Kiszálltam az autóból, majd őt is kitessékeltem. Út közben egy puszit nyomtam az arcára. – Én vezetek. – suttogtam neki.

-          Nem örülök neki. – fogta meg a derekam és nem engedett beülni.

-          Na! – nevettem fel két csók között. – Így sosem érünk oda. Főleg nem kocsival. – elengedte a kezem, majd folytattuk az utat.

Louis borzalmasan türelmetlen. Az ő elmélete szerint nem lehet úgy vezetni, hogy közben rá is nézek. Vagy egy helyre figyelek, vagy ő vezet. Ennek hála, hogy egész út közben egy irányba néztem mert az én okoskám, minden egyes fejfordításnál felordított, hogy „ AZONNAL ÁLLJ MEG! ÉN VEZETEK!” persze sikertelenül…

-          Éhes vagyok… - panaszkodtam.

-          Az utat figyeld és ne a hasad!  - kurjantott Louis.

-          Fejezd már be! – nevettem fel.

-          Nem akarom, hogy elüssünk bármit is. Amúgy van egy szendvics hátul. – mutatott az ujjával hátra.

-          Hát… izé.. én vezetek, szóval… jajj, hogy is vegyem ki hátulról. – ingattam a fejem és enyhén utaltam rá, hogy szedje nekem elő. Csak megrázta nevetve a fejét és elkezdett hátra mászni.

Eddig semmi nem zavart még annyira vezetés közben, mint, hogy Lou segge eltakarja kilátást. Kuncogva kapaszkodtam a kormányba és a vak sötét autópályát néztem. Próbáltam magamból kizárni azt az érzést, hogy eresszem el a kormány és csapjak egy jó nagyot Lou fenekére, de sehogy sem sikerült. Fél kézzel elengedtem a kormányt és egy jó nagyot ütöttem a hátsójára.

-          Te vezessél! – ordította el magát. – Basszus! Ez fájt! – nevetett fel.

-          Ahh. Muszáj volt, bocsi. – nevettem én is.

-          Remélem tudod, hogy ez bosszúért kiállt. – sandított rám, és csaló vigyorral kibontotta a szendvicsem (igen az ÉN szendvicsem!!!!) és pofátlanul beleharapott egy nagyot.

-          Héééééééé! – kiáltottam rá.

-          Az utat nézd! – kiáltott ő is, majd még egyszer beleharapott a kajámba.

-          Louis! Éhezem! – kaptam ki a kezéből a kaját.

Lassan telt az út, korgó gyomorral pedig végképp. Louis nagyjából miután lenyugodott és beletörődött, hogy én vezetek végigénekelte az utat. Szerelmes vagyok a hangjába, belé, mindenébe! Csodálatosak az új számok a srácok Take Me Home c. albumáról. Leparkoltunk a mi házunk előtt és kipakoltuk az egy-egy táskánkat.

-          Akkor te haza, és én is haza. – mondta mosolyogva.

-          15  kegyetlen métertávolságra egymástól… - biggyesztettem le a szám. – Kibírjuk?

-          Nem. De ha gondolod, nem muszáj behúznod a függönyöd. – kacsintott rám.

-          Na menjél Tomlinson! Már várnak rád. – csókoltam meg.

Csendesen benyitottam a kulcsommal a házba és a megszokott hajnali hajcihő helyett nyugodt környezettel találtam magam szembe. Csend  volt és sötétség.  Az itthoni illat hamar hatalmába kerített és jó érzéssel töltött el.

-          Betörőőőő! – halottam egy csendes sikolyt fentről.

-          Nana a betörőőő. – suttogtam vissza.

-          Nana!? – szaladt le anya a lépcsőn és egyenesen nekem ugrott. – Jajj kicsim! – ölelt szorosan magához. –Annyira  hiányoztál már!

-          Nekem is te!

-          Mi ez a hangzavar? – pattogott le a lépcsőn Matt. – Nahát! A mikulás meghozta az ajándékot. – mosolygott rám majd szorosan magához ölelt…