34. Nyugodt nyugtalanság

Mosolyt! :) Itt vagyok, sok-sok idő múlva:( amit igazán sajnálok! Nem is fecsegn ék itt össze vissza itt a 34.rész ;) jó olvasást hozzá, a komikat pedig értékelem, köszönöm! 5 komi és új rész :* smileeeee 

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Gyomorgörccsel álltam a tükör előtt és egyre jobban és jobban elmélyedtem a saját magam bámulásában. Ezt nem lehet beigazolni holmi izgulásnak az egyetem kezdete miatt ez az izgulás egyik elvont szektája, ami azt váltotta ki belőlem, hogy mosolyogtam és meg sem szólaltam. Louis egész reggel nagyra meresztett szemmel nézett rám és próbálta megérteni, hogy mi is váltotta ki belőlem ezt a megmagyarázhatatlan „drogos” hatást. Néha meztelenül elsuhant előttem, néha az angol himnuszt ordibálva az arcomba próbálta magára felhívni a figyelmem, de nem szántam rá egy percet sem. Holdkóros Nana jelen, és senki nem állíthatja meg.

-          ÓÓÓÓÓ, ki lakik oda lent kit rejt a víz? – kántálta Louis meztelenül a konyhában, miközben én egy darab kekszet rágcsáltam.

-          Spongyabob… Louis! – néztem rá kicsit szúrósan mire ő hatalmas vigyorral az képen rohant felém.  Ijedten hátráltam meg mivel be kell, hogy ismerjem elég furcsa látványt keltett a „himbilimbiző Lou” szóval egyre csak hátráltam.

-          Mi az? – biggyesztette le az ajkát. – Nem kérsz répát?

-          Ne, Lou, ne! Most ne szívd le az agyam. Mindjárt elhányom magam, annyira ideges vagyok.

-          Szép vagy, okos vagy, erős vagy, mellesleg van egy tök jó pasid, aki szeret, aki szurkol neked, aki répával vár – kaján mosoly jelent meg az arcán és még a hangja is mélyebb lett, amikor ezt kimondta – szóval semmi okod az aggodalomra.

-          Köszönöm, de bármennyire is vagy aranyos, nem segítesz- nyomtam egy puszit az arcára. – De ha segíteni akarsz, kapj fel egy nacit! – fordultam hátra miközben a lépcsőn szaladtam fel. Csak egy nevetést halottam a hátam mögül, amit egy győzedelmi kacajnak véltem.

A kezem izzadt  (ami nem szokott) a hajam össze vissza állt (ez alapból is megtörtént volna) és éreztem, hogy a felső amit felvettem túl kihívó (ez sem szokott megtörténni, főleg nem egy ilyen helyzetben) . Szóval nagyon „nyugodtan” ültem egy széken, amit az évnyitó alkalmából azoknak a diákoknak szántak, akik nem képesek kibírni egy és fél óra tömör köszöntést, azaz nekem.

-          Szeretném felhívni a figyelmet a vizsgaidőszakokra, az időpontok betartására és az esszék pontosságára … - magyarázta egy idős öreg hölgy. Én mereven ültem a székemen, azon gondolkodva, hogy miért ír mindenki. Síri csend volt az egész teremben csak a tollak vagy ceruzák sercegését lehetett hallani. A nő beleköhintett a mikrofonjába és a kesernyés kaparó hangján folytatta az okítást.

Két óra kemény koncentráció és odafigyelés után felemeltem a fenekem, amit nagy harcok között sikerült csak visszaszereznem a szék hatalmából, mivel olyan érzésem volt, mintha egybeolvadtam volna a székkel.

Lassan kisétáltam az épületből, magányosan, és az eszem folyton Sara és Rea körül cikázott. Vajon ők, hogy vették a mai napot? A kérdésem aggódó része Sara-ra vonatkozott, míg az inkább már csak a formaiság kedvéért feltett része Rea-ra.

A lábaim remegtek (talán a reggeli idegességem utóhatása volt) amikor, mint egy jól megírt gimis filmben hasaltam egyet az egyetem kapuja előtt. A térdeim a betonnal ütköztek, ahogy a kezeim és a mellkasom is. Lüktető fájdalmat éreztem a tenyeremben, de a szégyenem felülmúlta a fájdalmam, így hipp-hopp felálltam és vigyorogva próbáltam elrejtőzni a faggató és kérdő pillantások elől, hogy leporoljam magam.

Mikor hazaértem minden porcikámban vágytam egy kiadós nevetésre. Mintha már két napja nem ittam volna, a szomjúság úgy kaparta a torkom. Louis már nem volt nálunk, de Sara és Reachel a konyhában beszélgetett, amikor berohantam s mint, akinek se szeme se füle löktem mindent el az utamból.

-          Vizeeeet! – krákogtam, majd egy pohár után kapva magamba borítottam a tartalmát.

-          Ennyire rossz volt? – emelgette a szemöldökét Rea és vigyorogva figyelte, ahogy „iszom”.

-          Nana, csorog a …. – mondta a Sara és mutató ujjával az álla alatt a pólóm felé mutogatott.

-          Psszt! Ez egy természeti kirándulás, most megfigyelhetjük, hogy milyen kulturáltan tudnak inni a vörösök – suttogta Saranak Rea én pedig sugárban leköptem a barátnőm. A nevetés egy csettintésre tört ki belőlem, és a még őrjöngő Rea sem tudott ki zökkenteni a röhögő görcsömből.

-          El sem hiszem, hogy egyetemre megyünk – suttogott Sara. Arcát a kezei közé tette és szomorú manguszta fejet vágott. A nevetésem megszakadt és erősen átöleltem a barátnőm. Furcsa. Maga a tudat, talán, hogy már felnőttek vagyunk, hogy már hosszú-hosszú évek óta ismerjük egymást gyerekként, most pedig már felnőttek vagyunk.

-          Látom a fejeden, hogy lelkizel saját magaddal – gúnyolódott Rea. én pedig csak rányújtottam a nyelvem. Barátnők vagyunk és azok is leszünk, már csak megszokásból is. El sem tudom képzelni az életem a két hölgyemény nélkül.

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Két meredező kék szempárral nézek kemény farkasszemet, mintha ezen múlna az életem. Ez a játék a világ legborzalmasabb kínja. De mi mégis nagy tiszteletben tartjuk, amikor el kell dönteni, hogy ki vezet. Louis akaratosan néz a szemembe néhol-néhol még el is morogja magát, amitől egy kósza vigyor ül ki az arcomra. A háttérben Zayn méri az időt és az állítása szerint, már attól fáj a szeme, hogy néz minket. Louis szeme megtelik könnyel, ami ha úgy vesszük sokkalta jobb, mint az én helyzetem, ami a kiszáradás szélére sodorta a látószervem.

-          Én… fogok… nyerni! – jelentem ki határozottan, de abban a pillanatban összeszűkülnek a szemeim és a pilláim összeérnek. Louis hangos hahotázásba kezdett, én pedig felfuvalkodva ültem be az anyósülésre.

-          Semmi baj mama, ennek így kell lennie – vereget vállba én pedig kinézek az ablakon. Mama, az anyós ülés csak egy csúnya becenév, amit a kocsiban a kormány nélküli helyre aggattak, így, aki odaül, az átveszi magára ezt a megnevezést.  Mármint a mi sajátos rítusunkban így van.

Louis megfontolt sofőr semmi móka nincs a vezetésében, sőt unalmas is. Gonosz gondolatok lepték el az agyam, ami inkább volt csintalan, mint gonosz. Zayn a hátsó üléssorban feküdt, mind a három széket elfoglalva henyélt. Louis dudorászott én pedig poénból Lou-ra kiáltottam.

-          Búúúúúúú Tommo! – ijesztettem meg kezemmel pedig emeltem a hatást. Louis remegve rám majd hirtelen az útra kapta a tekintetét. A szembe jövő autók, akik alapból a jobb oldalunkon mennének, most pontosan szembe tartottak velünk. Zayn hátul ordított, én előlről Louis pedig meredt fejjel kapkodta a kormányt az autópályán.

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

Még előttem állt egy fél nap, és mivel a káromlás és pocsékolás nem erősségem, gondoltam, hogy leugrok a kisállat kereskedésbe és meglepem Bilit, valami professzionális ajándékkal. A nagy választék azt eredményezte, hogy Bilire a szerencse fénye villant, mivel két játékot is kiválasztottam számára.

A srácok házát száz közül is felismerném. Vannak pontok rajta, amit csak azok vesznek észre, akik be lettek avatva a kulisszákba. Az alapból halvány sárga színű hatalmas épület falain halványan látszanak lila, zöld és kék foltok. A fiúk egyik verziója úgy szól, hogy a savas eső bizar kémiai hatásokat vált ki az öreg „szellemjárta” házból… A második pedig az igazság. Paintball-oztak a házavató bulin és valaki, aki alapból szemüveges, nem vállalta be a szemüveget, és akkor még nem volt kész kontaktlencséje… türürüp Louis! A kis vaksi szétlőtte a ház falát. Mindenesetre mókás a történet, de igazán lefesthetnék már a foltokat!

-          Hahó! – kiáltottam, amikor az ajtó már a harmadik kopogtatás után sem nyílt meg előttem és engedett magába a ház. Pár percig még ácsorogtam az ajtó előtt várva a csodát, hogy beengedjenek. Már-már el szerettem volna menni, amikor az ajtó kivágódott és egy félmeztelen Liam villantotta rám a mosolyát.

-          Bocsi, hogy eddig tartott – túrt a vizes hajába. – Fürödtem.

-          Megérte várni – léptem hozzá közel és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit a szájára. – Bili?

Mikor megkérdeztem egy kis lompos rohant felém láthatatlan mosollyal az arcán, amit bár tényleg nem láttam, de éreztem. Lábaim elé rohant és onnan egyenesen, megfontolva rám vetette magát. Kész szerencse, hogy még nem érte el a teljes méretét, különben felborított volna. Kivettem a táskámból a szőrös kis plüst, aminek csont alakja volt és meglobogtattam a kutya orra előtt. Az hangos ugatással jelezte a tetszését, majd eldobtam a játékot Bili pedig vele együtt eltűnt.

-          Hmm- bólintottam elismerően. – Jó ízlésem van – pillantottam Liam felé a játékra utalva. – A többiek?

-          Niall fent van az emeleten. Lou Haz és Zayn pedig lenéznek vidékre – mesélte Liam mosolyogva. Mit sem sejtve telepedtünk le a kanapéra és mélyedtünk bele a beszélgetésünkbe…