Sajnálom!

Kedves, Drága, Imádott Olvasóim!

Sajnos elvesztettem a csatát, amit ezzel a bloggal vívtam...
Soha sem mondom, hogy vége, hiszen nincs vége, csak egy meghatározatlan idejű szünet következik be. Ez a blog életem első blogja, ami a szívemhez nőtt, és amit sosem fogok elfelejteni! Viszont elhanyagoltam, és az olvasók, Ti, és Te, akik ezt most olvassák, ezzel teljesen tisztában vannak. Nem szeretném erőltetni az írást hiszen abból semmi jó nem fog születni...
Csalódtam magamban, hiszen semmit nem szoktam befejezetlenül hagyni, mert az számomra ellenszenves, és láss csodát éppen ezt teszem... Szégyellem magam, mivel szeretem ezt a blogot, szerettem írni is, de már nem találom magam a történetben.
Szóval, nem, nem zárom be, nem fogom "befejezettnek" nyilvánítani sem, mivel bármikor újra kezdhetem, idővel.
Köszönöm, hogy olvastátok, köszönöm a támogatást, a kommenteket, tetszikeket, szavazásokat, a díjat.
Nem tűnök el a föld felszínéről, a másik blogomat folytatom itt a címe ----> Together With The True

Még Egyszer Köszönök Szépen Mindent :)      xoxoJuliaBoo

34. Nyugodt nyugtalanság

Mosolyt! :) Itt vagyok, sok-sok idő múlva:( amit igazán sajnálok! Nem is fecsegn ék itt össze vissza itt a 34.rész ;) jó olvasást hozzá, a komikat pedig értékelem, köszönöm! 5 komi és új rész :* smileeeee 

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Gyomorgörccsel álltam a tükör előtt és egyre jobban és jobban elmélyedtem a saját magam bámulásában. Ezt nem lehet beigazolni holmi izgulásnak az egyetem kezdete miatt ez az izgulás egyik elvont szektája, ami azt váltotta ki belőlem, hogy mosolyogtam és meg sem szólaltam. Louis egész reggel nagyra meresztett szemmel nézett rám és próbálta megérteni, hogy mi is váltotta ki belőlem ezt a megmagyarázhatatlan „drogos” hatást. Néha meztelenül elsuhant előttem, néha az angol himnuszt ordibálva az arcomba próbálta magára felhívni a figyelmem, de nem szántam rá egy percet sem. Holdkóros Nana jelen, és senki nem állíthatja meg.

-          ÓÓÓÓÓ, ki lakik oda lent kit rejt a víz? – kántálta Louis meztelenül a konyhában, miközben én egy darab kekszet rágcsáltam.

-          Spongyabob… Louis! – néztem rá kicsit szúrósan mire ő hatalmas vigyorral az képen rohant felém.  Ijedten hátráltam meg mivel be kell, hogy ismerjem elég furcsa látványt keltett a „himbilimbiző Lou” szóval egyre csak hátráltam.

-          Mi az? – biggyesztette le az ajkát. – Nem kérsz répát?

-          Ne, Lou, ne! Most ne szívd le az agyam. Mindjárt elhányom magam, annyira ideges vagyok.

-          Szép vagy, okos vagy, erős vagy, mellesleg van egy tök jó pasid, aki szeret, aki szurkol neked, aki répával vár – kaján mosoly jelent meg az arcán és még a hangja is mélyebb lett, amikor ezt kimondta – szóval semmi okod az aggodalomra.

-          Köszönöm, de bármennyire is vagy aranyos, nem segítesz- nyomtam egy puszit az arcára. – De ha segíteni akarsz, kapj fel egy nacit! – fordultam hátra miközben a lépcsőn szaladtam fel. Csak egy nevetést halottam a hátam mögül, amit egy győzedelmi kacajnak véltem.

A kezem izzadt  (ami nem szokott) a hajam össze vissza állt (ez alapból is megtörtént volna) és éreztem, hogy a felső amit felvettem túl kihívó (ez sem szokott megtörténni, főleg nem egy ilyen helyzetben) . Szóval nagyon „nyugodtan” ültem egy széken, amit az évnyitó alkalmából azoknak a diákoknak szántak, akik nem képesek kibírni egy és fél óra tömör köszöntést, azaz nekem.

-          Szeretném felhívni a figyelmet a vizsgaidőszakokra, az időpontok betartására és az esszék pontosságára … - magyarázta egy idős öreg hölgy. Én mereven ültem a székemen, azon gondolkodva, hogy miért ír mindenki. Síri csend volt az egész teremben csak a tollak vagy ceruzák sercegését lehetett hallani. A nő beleköhintett a mikrofonjába és a kesernyés kaparó hangján folytatta az okítást.

Két óra kemény koncentráció és odafigyelés után felemeltem a fenekem, amit nagy harcok között sikerült csak visszaszereznem a szék hatalmából, mivel olyan érzésem volt, mintha egybeolvadtam volna a székkel.

Lassan kisétáltam az épületből, magányosan, és az eszem folyton Sara és Rea körül cikázott. Vajon ők, hogy vették a mai napot? A kérdésem aggódó része Sara-ra vonatkozott, míg az inkább már csak a formaiság kedvéért feltett része Rea-ra.

A lábaim remegtek (talán a reggeli idegességem utóhatása volt) amikor, mint egy jól megírt gimis filmben hasaltam egyet az egyetem kapuja előtt. A térdeim a betonnal ütköztek, ahogy a kezeim és a mellkasom is. Lüktető fájdalmat éreztem a tenyeremben, de a szégyenem felülmúlta a fájdalmam, így hipp-hopp felálltam és vigyorogva próbáltam elrejtőzni a faggató és kérdő pillantások elől, hogy leporoljam magam.

Mikor hazaértem minden porcikámban vágytam egy kiadós nevetésre. Mintha már két napja nem ittam volna, a szomjúság úgy kaparta a torkom. Louis már nem volt nálunk, de Sara és Reachel a konyhában beszélgetett, amikor berohantam s mint, akinek se szeme se füle löktem mindent el az utamból.

-          Vizeeeet! – krákogtam, majd egy pohár után kapva magamba borítottam a tartalmát.

-          Ennyire rossz volt? – emelgette a szemöldökét Rea és vigyorogva figyelte, ahogy „iszom”.

-          Nana, csorog a …. – mondta a Sara és mutató ujjával az álla alatt a pólóm felé mutogatott.

-          Psszt! Ez egy természeti kirándulás, most megfigyelhetjük, hogy milyen kulturáltan tudnak inni a vörösök – suttogta Saranak Rea én pedig sugárban leköptem a barátnőm. A nevetés egy csettintésre tört ki belőlem, és a még őrjöngő Rea sem tudott ki zökkenteni a röhögő görcsömből.

-          El sem hiszem, hogy egyetemre megyünk – suttogott Sara. Arcát a kezei közé tette és szomorú manguszta fejet vágott. A nevetésem megszakadt és erősen átöleltem a barátnőm. Furcsa. Maga a tudat, talán, hogy már felnőttek vagyunk, hogy már hosszú-hosszú évek óta ismerjük egymást gyerekként, most pedig már felnőttek vagyunk.

-          Látom a fejeden, hogy lelkizel saját magaddal – gúnyolódott Rea. én pedig csak rányújtottam a nyelvem. Barátnők vagyunk és azok is leszünk, már csak megszokásból is. El sem tudom képzelni az életem a két hölgyemény nélkül.

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Két meredező kék szempárral nézek kemény farkasszemet, mintha ezen múlna az életem. Ez a játék a világ legborzalmasabb kínja. De mi mégis nagy tiszteletben tartjuk, amikor el kell dönteni, hogy ki vezet. Louis akaratosan néz a szemembe néhol-néhol még el is morogja magát, amitől egy kósza vigyor ül ki az arcomra. A háttérben Zayn méri az időt és az állítása szerint, már attól fáj a szeme, hogy néz minket. Louis szeme megtelik könnyel, ami ha úgy vesszük sokkalta jobb, mint az én helyzetem, ami a kiszáradás szélére sodorta a látószervem.

-          Én… fogok… nyerni! – jelentem ki határozottan, de abban a pillanatban összeszűkülnek a szemeim és a pilláim összeérnek. Louis hangos hahotázásba kezdett, én pedig felfuvalkodva ültem be az anyósülésre.

-          Semmi baj mama, ennek így kell lennie – vereget vállba én pedig kinézek az ablakon. Mama, az anyós ülés csak egy csúnya becenév, amit a kocsiban a kormány nélküli helyre aggattak, így, aki odaül, az átveszi magára ezt a megnevezést.  Mármint a mi sajátos rítusunkban így van.

Louis megfontolt sofőr semmi móka nincs a vezetésében, sőt unalmas is. Gonosz gondolatok lepték el az agyam, ami inkább volt csintalan, mint gonosz. Zayn a hátsó üléssorban feküdt, mind a három széket elfoglalva henyélt. Louis dudorászott én pedig poénból Lou-ra kiáltottam.

-          Búúúúúúú Tommo! – ijesztettem meg kezemmel pedig emeltem a hatást. Louis remegve rám majd hirtelen az útra kapta a tekintetét. A szembe jövő autók, akik alapból a jobb oldalunkon mennének, most pontosan szembe tartottak velünk. Zayn hátul ordított, én előlről Louis pedig meredt fejjel kapkodta a kormányt az autópályán.

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

Még előttem állt egy fél nap, és mivel a káromlás és pocsékolás nem erősségem, gondoltam, hogy leugrok a kisállat kereskedésbe és meglepem Bilit, valami professzionális ajándékkal. A nagy választék azt eredményezte, hogy Bilire a szerencse fénye villant, mivel két játékot is kiválasztottam számára.

A srácok házát száz közül is felismerném. Vannak pontok rajta, amit csak azok vesznek észre, akik be lettek avatva a kulisszákba. Az alapból halvány sárga színű hatalmas épület falain halványan látszanak lila, zöld és kék foltok. A fiúk egyik verziója úgy szól, hogy a savas eső bizar kémiai hatásokat vált ki az öreg „szellemjárta” házból… A második pedig az igazság. Paintball-oztak a házavató bulin és valaki, aki alapból szemüveges, nem vállalta be a szemüveget, és akkor még nem volt kész kontaktlencséje… türürüp Louis! A kis vaksi szétlőtte a ház falát. Mindenesetre mókás a történet, de igazán lefesthetnék már a foltokat!

-          Hahó! – kiáltottam, amikor az ajtó már a harmadik kopogtatás után sem nyílt meg előttem és engedett magába a ház. Pár percig még ácsorogtam az ajtó előtt várva a csodát, hogy beengedjenek. Már-már el szerettem volna menni, amikor az ajtó kivágódott és egy félmeztelen Liam villantotta rám a mosolyát.

-          Bocsi, hogy eddig tartott – túrt a vizes hajába. – Fürödtem.

-          Megérte várni – léptem hozzá közel és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit a szájára. – Bili?

Mikor megkérdeztem egy kis lompos rohant felém láthatatlan mosollyal az arcán, amit bár tényleg nem láttam, de éreztem. Lábaim elé rohant és onnan egyenesen, megfontolva rám vetette magát. Kész szerencse, hogy még nem érte el a teljes méretét, különben felborított volna. Kivettem a táskámból a szőrös kis plüst, aminek csont alakja volt és meglobogtattam a kutya orra előtt. Az hangos ugatással jelezte a tetszését, majd eldobtam a játékot Bili pedig vele együtt eltűnt.

-          Hmm- bólintottam elismerően. – Jó ízlésem van – pillantottam Liam felé a játékra utalva. – A többiek?

-          Niall fent van az emeleten. Lou Haz és Zayn pedig lenéznek vidékre – mesélte Liam mosolyogva. Mit sem sejtve telepedtünk le a kanapéra és mélyedtünk bele a beszélgetésünkbe…

FELVÉTELI

Kedves Olvasóim :)
Hát egy méretes mosolyt nektek, ahogyan nekem is mivel holnap írom a felvételimet! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!( gondolom vagyunk egy páran ezzel )

Nos, mivel minden időm elvette a készülődés, ezért csak a felvételi után tudok következő résszel szolgálni! (mellesleg éppen most nyomtattam ki magamnak, és a barátnőmnek 1D-s képeket a felvételire) Köszönöm a komikat és a tetszikeket <3 szóval én szurkolok nektek, akik ugyan csak gyomorgörccsel keltek holnap:DD:D :)) sok sikert! smileeeeeeeee

33. Minden tökéletes

Mosoooooolyt! Ójaj:D először is! BOLDOG ÚJ ÉVET! másodszor is BO CSÁNAT :// de nem is íhzom az időt! balblabla.. minden telmondtam, köszönöm mindenkinek :) 5 komi és új rész :) smileeee 

          REMÉLEM TUDJÁTOK, HOGY MA KISS YOU KLIP PREMIER 21:00-KOR !! <3

˛ ˙˙˙ Nana szemszöge  ˙˙˙ ˛

Matt rendes volt és valóban hazáig elvitt, és nem állt meg semmiféle kajáldában, ami útba esett, ( egyszerűen, imádja őket) miattam. Tekintettel volt arra, hogy most mindennél jobban szeretnék otthon lenni, nem pedig egy emberekkel zsúfolt étkezőben.

-          El ne indulj vissza! – kaptam a bátyám keze után, aki indult vissza az autó felé. Megfordult, majd megvakarta a fejem és rám nevetett.

-           Kicsi lány! Holnap dolgoznom kell! – kacsintott felém, én pedig egy sóhajtással tudomásul vettem. Bár a gyomorom összeszűkült, amikor rájöttem, hogy hőn szeretett bátyám, holnap borostásan és fáradtan fog beállítani a munkahelyére.

-          Köszönöm, és szeretlek! – szorítottam szorosan magamhoz. – De… Nem értelek, holnap 8 körül érsz vissza Doncaster-be. – kezdett el működni az agyam és rájöttem, hogy a bátyám levezet több, mint egy fél napot… MIATTAM! – Matt! Majd kivágod magad valahogy, de estére maradj itt!

-          De ha kirúgnak… - ráncolta össze a szemöldökét.

-          … tiéd a zsebpénzem. – fejezte be a mondatát szem forgatva. Mindenben benne lettem volna, csak, hogy itt maradjon. Pár pillanat múlva viszont rájöttem, hogy már nem vagyunk kis gyerekek… nem kapunk zsebpénzt. Kaján vigyorral az arcomon készítettem teát Matt-nek és magamnak, mivel Sara Harry-vel, Rea pedig Liam-mel van. Szépek is a párkapcsolatok… pff.

A reggel kellemesen cirógatta minden egyes kis porcikám a Nap. Nagyot nyújtózkodva zuhantam vissza a valóságba. Persze még mindig reménykedtem, hogyha a kezem oldalra teszem, egy meleg testet érzek majd vele, ami az érintésemre feleszmél és gyengéden megölel, mint ahogy szokott. De csalódnom kellett, mellettem csak egy hatalmas plüss elefánt pihent, aki nem volt meleg, aki nem szeretett engem, és akit nem Louis-nak hívtak…

Matt már készen ált a távozásra így könnyes búcsút vettem tőle, és ezer puszit küldve anyának útjára engedtem a bátyám. Apám helyett is az apám volt, kicsi korom óta. Úgy gondolom, hogy nem hiába lesznek a testvérek egymásnak. Mindenkinek küldetése van, Matt-nek talán apa helyének a betöltése adatott, de még hosszú az élet… remélem.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy egyedül maradtam. Teljesen. Sajnos már rég volt részem a magány kártékonyságában, így nem bírtam tovább egyedül 1 óránál tovább. Sara-nak és Rea-nak csak üzenetet tudtam hagyni, így Niall-t hívtam fel, aki még sosem adott okot számomra, hogy csalódjak benne.

-          Nana! – kiáltott a telefonba. – Régen halottam rólad!

-          Én is így vagyok vele. – nevettem a telefonba. – Nem lenne kedved egy Niall és Nana délutánt tartani? – kérdeztem elkeseredetten.

-          Dupla N. Nagyszerű ötlet, de Louis nem veled van? – tudakolta tőlem kicsit rosszat sejtően.

-          Mindent elmondok. – suttogtam csendesen és szerintem megértette mire gondolok.

-          Gyere át hozzánk, rendben? Csak Bili és én vagyunk itthon.

-          Lou nincs még ott? – kérdeztem egyszerre ijedten és reménykedően is.

-          Nincs. Pedig nem így lett megbeszélve. – mondta és mintha láttam volna a lelki szemeim előtt, ahogy megvakarja a homlokát az elmélkedése miatt.

Sajnos, a tudat, hogy Lou nincs otthon kicsit megrémisztett. Tisztában voltam vele, hogy úgyis megbeszéljük a dolgot, és kibékülünk, de nyomasztott az egész helyzet. Hol lehet ha nem otthon? Hamarabb elindult London-ba, mint én! A hasam gonosz görcsölésbe kezdett, amit az aggodalom váltott ki belőlem.

-          Biliiii! – kiáltottam és a karjaimba fogadtam az „aprócska” kutyust. Niall topogott elém és felhúzott orral törtek ki belőle a szavak.

-          Miért van az, hogyha valaki jön ide először Bili-nek örül és utána nekem? – pufogott én pedig elnevettem magam.

-          Neked is nagyon örülök! – öleltem meg szorosan, majd a konyha felőli ajtóból megjelent egy ismerős alak. Két fáradt szeme rám szegeződött és vizslatóan figyelt vele. Szívem egyszerre kezdett őrült tempóban dobogni és megnyugodni is. – Miért mondtad azt, hogy nincs itt? – kérdeztem Niall-től suttogva, hogy csak ő halja.

-          Mert akkor nem jöttél volna el. – mondta ő is csendesen, majd megveregette a hátam. – Gyere Bili, keressünk mi is valakit magunknak… - biccentett Niall a kutyának, aki nem ellenkezett és követte a fiút.

-          Csak nehogy, majd egymást találjátok meg. – szólt Niall-ék után Louis nevetgélve ezzel is oldva a köztünk lévő rengeteg negativítást és kérdést.

-          Szia. – suttogta. - Köszi, hogy otthagytál.

-          Én? – lepődtem, hogy már az első mondatában megvádol. – Te léptél le! Beszéltem Daisy-vel, azt mondta, hogy elmentél! – tettem keresztbe a kezem, és vártam, hogy erre mit lép.

-          A boltba… ennivalóért! – nyomta meg jól az utolsó szót, nekem pedig az arcomra fagyott az önelégült grimaszom. – De mire visszaértem, és gondoltam indulnunk kéne, nemhogy téged, de senkit nem találtam a szomszédban.

-          Ömm… - harapdáltam a szám szélét. – Ez nem történt volna meg, ha nem kezdesz hülyeségeket kitalálni Arthur-ról! – vágtam neki vissza. Bár tudtam, hogy most fifty-fifty az állás nem hagyhattam, hogy ő győzzön. Egészséges versenyszellem…

-          Ha nem lenne ilyen dögös barátnőm és egy ekkora tapló ismerősöm, aki még le is áll flörtölni a barátnőmmel akkor ez nem történt volna meg. – suttogta már a fülembe. Miközben beszélt egyre közelebb került hozzám, míg kezei a derekamon meg nem állapodtak.

-          Ha nem lenne ennyire dögös pasim és jobban megbízna bennem, akkor nem történt volna semmi. – kontráztam.

-          Nem szeretem, amikor okoskodsz! – nézett mélyen a szembe, majd hevesen megcsókolt. Nálunk ez a legjobb módja békülésnek.

Kezei óvatosan kezdtek mozogni rajtam, én pedig vettem az adást. Bármennyire is elleneztem ezt az egészet, hogy megint megtörténjen egy veszekedésünk után, már nem volt erőm ellenkezni. Úgy az ujja köré csavart, hogy ellenkezni sem mertem volna. Hevesen faltuk egymás száját, pólója már a földön hevert, amit hamar követett az enyém is. Lassú lépteket halottunk a bejárat felől, de nem foglalkoztunk vele különösebben, majd amikor megláttuk a rémült fürtök alól kikandikáló zöld szempárt abbahagytuk a tevékenységünket.

-          Esküszem ilyen nincs! – mordult fel Harry. – Tegnap Zayn-re és nem tudom kire érek haza, ma meg ti! Ahhhhh! Elköltözöm! – fordult sarkon és egy ajtócsapódásban halhattuk, hogy elment. Louis-al csak összemosolyogtunk és folytattuk, ami félbemaradt.  

˛ ˙˙˙ Harry szemszöge  ˙˙˙ ˛

Lehet, hogy lottóznom kéne, ekkora mázlival mindent megnyerhetnék. Sara az autóból mosolygott rám, amikor látta, hogy visszafelé tartok a házból. Úgy volt, hogy ez a nap lesz a legszebb kettőnknek, hiszen neki holnaptól megkezdődik a fősuli, nekünk pedig a kőkemény beosztás.

-          Nincs meg? – érdeklődött Sara egy csók kíséretében a DVD-ről, amiért bementem.

-          Inkább bérelünk valami filmet. – simítottam meg az arcát ő pedig mosolyogva bólintott egyet.

Néha annyira törékenynek érzem őt. Féltem minden szélfújástól, féltem mindentől, ami árthat neki. Amióta a kórházban elmondták a betegségét különösebben semmit nem engedek neki, amit bár mosolyogva hárít el tudom, hogy idegesíti. Szeretem, és mindent megadnák neki!

˛ ˙˙˙ Reachel szemszöge  ˙˙˙ ˛

-          Hahó! – dörzsöltem meg a szemeim, és nem is tudom, hogy kinek szántam ezt a „hahó”-t. Gyorsan vetettem egy pillantást az órámra, ami már 15:30 percet mutatott. Kezem a mellettem még szunnyadó Liam-re vágtam és acélerősen kezdtem el rángatni. – Kelj fel! Liam!!!

-          Neeee! – húzódott arrébb, de tőlem nem menekülhetett.

-          El fogunk késni! Liam!! – nyújtózkodtam utána így megint csak a kezeim alá került, és újra rángatni kezdtem.

-          Még sötét van! – nyöszörögte, majd arrébb húzódott, de szerencsétlenségére az ágy nem több méter hosszú, így egy egyszerű fordulattal levágódott a földre.

-          Mert be van sötétítve! – hajoltam le a földre, hogy lássam az arcát. Egy óra múlva kezdődne az előadás a színházba, amire (én) már olyan régen készültem. – Kérlek! Nekem ez fontos, és már fél négy van! – vetettem be a „cukiiiii” kislányt, amit igazából megvetettem de el kell ismernem hatásos módszer.

-          Hjaj. – pislákolt Liam nagyokat, majd egy reggeli csókkal köszöntött, ami nem is igazán mondható reggelinek.

Szerettem amikor Liam ilyen velem, amikor számításba veszi az érzéseimet és különösen odafigyel rám. Minden tökéletes, minden rendben van…